Katona Béla: Az élő Krúdy (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 54. Nyíregyháza, 2003)

becsukódott az ajtó... Hol vannak azok a szép, szomorú emberek, akik önhibájukon kívül veszítették el az őseik vagyonát, biztos fedelüket, családjuk jövendőjét és a maguk jelenét? Hol vannak ők, a régi udvarházak lakói, akik azért adták magukat tétlenségre, mert úgy sem szolgálhatták volna meggyőződésük szerint hazájukat? Hol vannak azok a vértanúk, azok a szentek, azok a csodálatra méltó férfiúk, akik benépesítették a régi, szent Magyarországot, tűrtek börtönt, üldöztetést, de politikai hitvallásukat nem engedték. Hol vannak azok a férfiak, akiknek sírkövére majd rá fogják vésni: minden elveszett, csak a becsület maradt meg? - Azok kérem régen Amerikába szöktek - szólt közbe a züllött úri ember, aki meglehetősen epésen, mint egy póruljárt ügynök hallgatta Alvinczi kifakadásait." (203. 1.) Az ironikus megjegyzés végképp kijózanítja Alvinczit donquijoteizmusából, hátat fordít tehát az „ármális falunak", és lemond hóbortos ábrándjairól. „Belátom, hogy rossz helyen kezdtem el a dolgot - mondja. Az Ómagyarországot akartán felállítani, pedig annak ideje lejárt. Hagyjuk békén pihenni a halottakat. Az ittmaradt, még látható ómagyarságot majd lassan sírjába eresztik, az eljövendő Magyarországért kell dolgozni." (211. 1.) Ez a regény végső kicsengése, s így válik ez a mű, nemcsak Krúdy, hanem a kor magyar irodalmának is egyik legerőteljesebb leszámolásává minden hazug illúzióval. S igazán csak akkor értékelhetjük e mondanivaló jelentőségét, ha megértjük, hogy itt nemcsak Alvinczi dzsentrimentő ábrándjainak kudarcáról van szó. Kritikája ez a regény a két világháború közti korszaknak is, annak a korszaknak, amely nem kevésbé illuzionista módon igyekezett feltámasztani a régi nemesi világot. Vagy nem ismerünk-e rá vajon Alvinczi hóbortjaiban a húszas-harmincas évek restaurációs kísérleteire, amelyek a háború iszonyata és a forradalmak megrázkódtatásai után a maga rendiségével, vitézi székeivel új életre akarta pumpálni az úgynevezett „történelmi osztályt"? Alvinczi meghiúsult, már eleve kudarcra ítélt kísérlete így végső fokon az egész Horthy-korszak restaurációjának karikírozott jelképe. Vagy kevésbé anakronisztikus volt-e a XX. század harmadik évtizedében a fehér lovon megjelenő donquijoteizmus, mint Alvinczi Eduárd vörös postakocsija? A főcselekmény mellett van a történetnek egy másik szála is, amely sokkal személyesebb mellegű. A költőnek készülő ifjú Patkó Bandi és a Regensburgerkisasszonyok különös szerelmében Krúdy saját ifjúkori élményét, a Riszdorfer-34-