Katona Béla: Az élő Krúdy (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 54. Nyíregyháza, 2003)

Szindbád nyírségi utazásai (1910-1933) 1910 körül ismét valami új kezdődött nála. Tulajdonképpen ekkor találta meg a maga egyéni hangját, ekkor fejlődött ki annyira jellegzetes, senki mással össze nem téveszthető stílusa. írói pályájának ebben a harmadik szakaszában alkotta legismertebb, legnépszerűbb műveit, többek között a Szindbád-ciklusX és A vörös postakocsii, s lényegében ezekben az írásokban bontakozott ki igazán Krúdy sajátos világa. Ezek a művek azonban már nem a realizmus jegyében fogantak, sokkal inkább a romantika kék virágának késői hajtásai. Az eltűnt időt kereste és álmodta vissza, egy sajátos félmúlt énekese lett. A szűkös valóság helyett egy varázslatos álomvilágot teremtett magának, de ezt az álomvilágot különös módon a valóság elemeiből építette fel. Sajátos világának térképén a régi Pest, a Tabán, Óbuda és a gyermekkori Podolin szerepelnek leggyakrabban, de mindvégig ott él írásaiban Nyíregyháza és a Nyírség is. E korszakában is több kifejezetten nyírségi témájú műve született, de sok helyi vonatkozást találhatunk más jellegű írásaiban is. Szindbád, a romantikus keleti hajós nemcsak a behavazott szepességi kisvárosokba utazgat, gyakran ellátogat a Nyírségbe is. Alvinczi Eduárd szimbolikus vörös postakocsija nemcsak a pesti belváros utcáin dübörög végig, a szülőföld tájain is gyakran átrobog. A Szindbád ifjúsága és A vörös postakocsi nem kimondottan nyírségi regények, de már ezeket is át meg átszövik a nyíregyházi diákévek s az ifjúkori szerelmi kalandok emlékei. Az N. N., Az utolsó gavallér és a Valakit elvisz az ördög című művek cselekménye pedig mindvégig Nyíregyházán és a Nyírségben játszódik. Az N. N. regényes önéletrajz, az író talán leglíraibb alkotása. Gyermekkorának legmélyebb rétegeibe ás le benne, s itt vall legőszintébben családjáról, származásáról is. A könyv lapjain egyszerre megelevenedhet előttünk a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveinek Nyíregyházája: „A városban még nádasházak voltak, amelyekben kis ablakok mögött epedő fiatal nők, mániákus vénasszonyok, bogarászó, elgondolkozó öregemberek laktak. S bár köztük éltem, sohasem tudhattam meg, hogy mit csinálnak a vályogfalak mögött. Az úri hölgyeket többnyire csak vasárnap lehetett látni az utcán; de néha estefelé is elsuhantak a házak mentén, amint látogatóba jártak egymáshoz. Ilyenkor nem volt szokás kalapot tenni, -31-