Katona Béla: Az élő Krúdy (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 54. Nyíregyháza, 2003)

A városi-polgári irodalom sodrában (1892-1900) Krúdy a múlt század kilencvenes éveinek elején kezdte írói működését. Pályájának első, körülbelül 1900-ig terjedő szakaszában az épp akkoriban megerősödő naturalista színezetű városi-polgári irodalom áramába kapcsolódott bele. Legszembetűnőbben témaválasztása igazolja ezt. Hősei többnyire városi kisemberek, hivatalnokok és kereskedők voltak, sőt itt-ott már a proletársors is felvillant egyegy elbeszélésében. Nyírségi témákat ebben az első korszakában aránylag ritkán találunk nála. Mintha csak szándékosan menekült volna saját közvetlen élményeiből, a fiatal író inkább irodalmi mintaképeit követte. Egészen azonban már ekkor sem tudta megtagadni önmagát. Alighogy elkerült hazulról, máris megszólalt benne a honvágy, az otthon és a szülőföld iránti különös nosztalgia, amely aztán egész írói pályáját végigkísérte. A debreceni újságíróskodás korszakából ilyen vallomásokat olvashatunk: „Ah, csak otthon lehetnék mostan. Haza vágyom szívemből, haza, ahol csak boldogság van és szelíd örömök. Milyen szép lehet otthon az ősz. A méla napsugár enyhén csillan meg az ősziesen tiszta októberi levegőben. Hosszan úszik a pókfonál, s csend, józan nyugalom van az egész tájon. A vén eperfák levelei zizegve simulnak le a földhöz, zizegve, csendesen, hervadtán... Ah, hogy meglep néha a honvágy! Haza! Haza szeretnék menni: otthon maradni, s boldognak lenni. Járnám a mezőket, a deresedő tarlót délutánonkint, hol megrettenve fut a tapsifules nyúl, vagy ülnék otthon a nyitott tornácon a nagy székben, s mélán álmodoznék a boldogságról, amelyért futok egész életemben, amit nem fogok megtalálni soha, csak otthon, ott, ahol szeretnek, ahol örülnek, mikor látnak." (Levél haza. Debreceni Ellenőr, 1895. október 15.) Ha ritkán is, azért már a pályakezdés éveiben is születnek olyan írásai, amelyekben szülőföldjének tájait és embereit ábrázolta. Eleinte ugyan meglehetősen bátortalanul, áttételekkel szólaltatta meg ifjúkori élményvilágát, de már korai elbeszéléseinek kisváros-rajzain is egyre felismerhetőbben ütött át a századvégi Nyíregyháza képe. Akarva-akaratlanul, újra meg újra a szülőváros ismerős vonásai formálódtak ki tolla nyomán. Az emlékek szinte fogva tartották: „Már megint otthon vagyok. Miért térek én mindig, mindig haza, kísérteni girbe-gurba utcás kisvárosomba, járkálni a patak partján, pitypangból fonni koszorút és aztán végigkullogni azon a temetőn - és milyen nagy temető ez -, hol minden sírdomb -25-