Katona Béla: Az élő Krúdy (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 54. Nyíregyháza, 2003)

ras Dezső ebédjét az Őszi versenyek tévéjáték-változatában, bár a menü nem volt alábbvaló, mint amelyet Majmunka vagy Fridolin Latinovitsnak felszolgált. S ha a filmben és a tévéjátékban még csak hangsúlyos szerepet kapott az evés-ivás, Kapás Dezső színpadán - előbb A vörös postakocsiban és most a Rezeda Kázmér szép életében is - már az egész játékot végigkíséri. Néha még meg is duplázódik az egész, mert nemcsak a temetésrendező fogyasztja profi szakértelemmel vég nélküli ebédjét az előszínpadon, hanem - vele párhuzamosan - Rezeda és Johanna is ínycsiklandozó bemutatót tart az étkezés művészetéből. A színészek itt is ragyogóan oldják meg feladatukat. Láthatóan maguk is élvezettel, de a szükséges mértéktartással csinálják végig az étvágygerjesztő jeleneteket, a végén mégis azt érezzük, ez már kicsit sok a jóból. Az arányoknak ez a felbillenése ugyanis a köztudatban élő Krúdy-legendákat, hamis sztereotípiákat erősíti. Annál szomorúbb ez, mert eddig is elég sok téves beidegződés keringett már róla, s félő, hogy ez az egyoldalú evéscentrikusság a nagyközönség körében most még csak tovább torzítja az íróról kialakult képet. Az aránytévesztésre, az ismerős patronok durrogtatására, a már lassan unalomig ismétlődő Krúdy-rekvizitumok alkalmazására, sajnos, másutt is találhatnánk példát az előadásban, a legbántóbban, legzavaróbban azonban mindez együtt a díszletekben jelentkezik. A díszlettervező - nyilván rendezői intencióra - a századforduló korának szecessziós hangulatát akarja érzékeltetni. A baj az, hogy amit elég lenne egy-két jellegzetes tárggyal jeleznie, arról terjengősen szájbarágós, iskolásán didaktikus magyarázatot ad. így aztán színpad helyett inkább egy zálogház zsúfolt raktárát látjuk magunk előtt, s bizony, egy kicsit megszégyenítve érezzük magunkat, hiszen nyilvánvaló, hogy a rendező és a díszlettervező nem bízik bennünk, nem feltételezi rólunk, hogy kevesebb paravánból, kevesebb csillárból, kevesebb koszorúból is értenénk. Nyilván abból indulnak ki, hogy a nézőtéren mindig akadhatnak olyan makacs, önfejű nézők, akik azt hiszik, hogy huszonöt paraván, tizenöt csillár és isten tudja hány koszorú csak a zálogházban több, mintha egy vagy kettő lenne, a színpadon viszont akár fordított is lehet az eredmény. Talán az egy vagy kettő több lenne, mint a huszonöt. Szerencsére az előadás nagyrészt feledteti ezeket a bántó aránytévesztéseket. Bárány Frigyes annyi eleganciával, olyan mély belső azonosulással és mégis -159-