Katona Béla: Az élő Krúdy (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 54. Nyíregyháza, 2003)

De amilyen könnyű lenne kimutatni az induló Krúdynál például a Lovikreminiszcenciákat, semmivel sem lenne nehezebb igazolni, hogy Lovik később mennyit „visszavett" ebből a korábbi kölcsönből. Utolsó köteteiben szinte félreismerhetetlen „Krúdy"-novelIákat találhatunk. Természetesen más írókat, más példákat is említhetnénk, de talán már ebből is érzékelhetjük, hogy Krúdy művészete - akármennyire egyedi és sajátos a maga nemében - nem előzmények nélkül alakult ki, s egyáltalán nem volt annyira társtalan korában, mint sokan gondolják. Ugyanezt mondhatjuk utókoráról, a folytatásról is. Igaz, irodalmi iskola nem alakult ki körülötte. Furcsa, különc életformájában neki is megvolt ugyan a maga udvartartása, de nem a szokásos értelemben vett író-tanítványok vették körül. Törekvései, művészetének sajátos vívmányai azonban - ha nem is direkt módon hatottak - mégsem enyésztek el nyomtalanul. Sőt, egyre világosabban látjuk, hogy az új regényforma, a modern magyar próza megteremtésében úttörő szerepe volt. Krúdy és a modernség? Az első pillanatban sokak számára bizonyára még ma is meghökkentőnek tűnik ez a párosítás. Nem csoda, hiszen olyan sokáig nevezték őt megkésett romantikusnak, impresszionistának, a tegnapok ábrándos ködlovagjának, a félmúlt melankolikus hangú énekesének, hogy igazán nem meglepő, ha mindmáig főként ezek a fogalmak társulnak nevéhez és alakjához. Ráadásul aligha tagadhatnánk, hogy ezekben a megítélésekben sok igazság is volt. Kortársai közül alighanem ő kapcsolódott a legtöbb szállal irodalmunk XIX. századi hagyományaihoz, Jókai és Mikszáth örökségéhez. S mégis, művészetét egyre modernebbnek érezzük, s ma már nem tűnik túlságosan merésznek az az állítás, hogy a századelő magyar irodalmában ő tette a legnagyobb lépéseket a modern próza útján, s hogy az ő sajátos művészete mutatja a legtöbb párhuzamosságot a XX. századi európai próza sokat emlegetett vívmányaival. Kortársai - olvasók és kritikusok - eleinte inkább idegenkedéssel, mint helyesléssel fogadták törekvéseit. Nem azt látták meg és értékelték, ami benne új volt, hanem azt panaszolták fel, ami - a régi beidegzettség szerint - belőle hiányzott. Bírálói főként a cselekmény vérszegénysége miatt marasztalták el, s közben nem vették észre, hogy ennek a ködlovagként félmúltban élő, látszólag visszafelé tájékozódó írónak a tollán a XX. századi modern regényforma sajátos magyar változata született meg. -135-