Katona Béla: Az élő Krúdy (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 54. Nyíregyháza, 2003)

ugyanis két alapvető síkban lépnek elénk. Az egyik csoport a Szentvinczeyék, Csobáncék, Valterek és a hozzájuk tartozó kalandorok (Barker és Kácsér) dzsentri, illetve nagypolgári világa. A másik oldalon a józsefvárosi kisemberek, bérkocsisok, boltosok, kishivatalnokok meglehetősen tarka tábora. A két csoportot az író nem ütközteti meg, még igazi szembenállásról sem beszélhetünk, mégis e két világ kontrasztjában fejeződik ki legvilágosabban a szerző állásfoglalása. A dzsentri-nagypolgári szereplőket nem titkolt ellenszenvvel és megvetéssel ábrázolja, ezzel szemben a kisemberekben még esetlenségeik ellenére is mindig a szeretetreméltó és vonzó tulajdonságokat veszi észre. Az első csoportból egyedül Szentvinczey Lászlót, Franciska fiát mutatja be együttérzéssel, aki szembefordul azzal a világgal, amelybe beleszületett. Nem apja, nem is mostohaapja útját követi. Tanul, s dolgozni akar. 0 képviseli parazita osztályán belül a másik utat, az ellenpéldát. Alakja egyszerre mutat visszafelé is, előre is. Vissza a reformkori köznemességjobbik részének, a fiatal Magyarország haladó ifjainak fennkölt hagyományaihoz és előre, egy bontakozó új társadalom, egy szociálisabb világ magasabb erkölcsisége felé. Igazán pozitív hőssé azonban nem tud válni. Ehhez túlságosan is epizodikus a szerepe. Anyját kiragadja abból a bűnös mocsárból, amelyben két férje oldalán élt, a további harcot azonban nem vállalja. Nem mérkőzik meg a Csobáncok világával, hanem kivonul belőle. A küzdelem helyett az idillt választja. A kisemberek még László lázadásáig sem jutnak el. Egy részük kifejezetten áldozat, akik a fölemelkedés reményében utolsó filléreiket áldozzák fel Barker hazug oltárán, mint például „az újpesti tanár úr", s utána, amikor a csalás kiderül, legfeljebb csak jajgatni és átkozódni tudnak. Másrészük pedig (például Zina kisasszony, a kalapos és Makacs kocsmáros) valami olyan szerepet tölt be, mint a XIX. századi dramaturgiai hagyományok alapján a vígjátékokban színpadra léptetett úgynevezett rezonőrök, akik igazában nem voltak részesei a küzdelemnek, de éppen cselekményen kívüliségük alkalmassá tette őket, hogy a szerző velük, kívülről kommentálhatta az eseményeket. Tulajdonképpen ezt teszi Krúdy is. Amit nem akar, vagy talán nem tud az ábrázolás eszközeivel az olvasó elé állítani, azt egyszerűen elmondatja a maga jól értesült rezonőrjeivel. Ezeknek a figuráknak a szerepeltetése tehát végső fokon a kezdő író gyengeségéből fakad, azonban még így is félreérthetetlenül példázza a szerző érzelmi hovatartozását. S többek között éppen ez az érzelmi hovatartozás, a karrieristák, spekulánsok világának ez a kö-112-