Makkay János: Méhteleki kutatások Nyíregyháza, 2003. (Jósa András Múzeum Kiadványai 51.Nyíregyháza, 2003)

néha az ég alján pislogni Szatmárnémeti fényeit. Szatmárét, ahol édesanyám a felső leánynevelő tanulója volt a nagy háború éveiben. Egészen 1918 november l-ig, amikor a nyolcgyerekes néptanító és kántor Mikó Mátyás Tyúkodról Debrecenbe költözött. A népes család sok gyerekkel és mindenfajta dologgal megrakott vagonját a debreceni állomáson rabolták szét a szabadságot hazudó proletárok. Kis vagyonkáját, néhány köblös földjét már előbb a háborúzó császár búzakötvényébe fektette. így 1918-ban úgy kezdte ismét az életét, mint mikor 18 éves korában az első gyereke megszületett: koldusszegényen. Csak most már tizen voltak. Mindezt már jól tudtam akkor is, amikor Méhteleknek még hírét sem hallottam. Nagyanyám, Varga Balog Klára hozományából mindenesetre megmaradt a Dögében faragott mángorlója (lásd a címlapon!): az nem kellett tizennyolcban senkinek. Mikor május 9-én ezeket a sorokat írtam, rápillantottam a naptárra, és akkor villant belém, hogy édesanyám pontosan száz éve, ezen a napon született. Ha utánanézünk, kiderül, hogy a már 1344-ben emlegetett település nevét akkoriban még Melteluk-nek írták, amit úgy kell érteni, hogy a jobbágytelkek mélyen fekvő helyeken feküdtek. Emiatt voltak olyan soványak. Aztán megszűntek a jobbágytelkek, lassanlassan nem maradt már értelme a szónak, és a nép Méhteleknek kezdte nevezni a falut. Az is maradt máig, bár Kálnási Árpád könyvéből tudjuk, hogy akadnak, akik máig Méjteleknek mondják, illetve általában és egyszerűen csak Mételeknek. Az viszont kétségtelen, hogy 1851 óta a helyzet valamit változott: Méhtelek a Szamos mellől átkerült a Túr közelébe. A Szamos messze - 16-17 kilométerre délre - folyik ugyan a mehteleki régiségek lelőhelyétől, de továbbra is a fő árvízveszély maradt. A falu keleti széle mellett kanyargott viszont egy feltöltődött, régi, nevesincs holtág, a Nádas, amely valahonnan Mikola-Micula, SándorhomokNisipeni, SzárazberekBereu és Kispeleske-Pelisor felől tekereg, majd Garbóknál (hogy hívnák Garbolcot, ha román földdé lett volna?) egy csatornában nyugatnak fordul és az Eger-, majd a Sár-patakon át a Túrháti tanyáknál eljut a Túrba. Lehet tehát, hogy a földek soványak voltak arrafelé, bővek voltak viszont a lapályokon a vizek.