Makkay János: Kőkori régiségek a vállaji határban Nyíregyháza, 2003. (Jósa András Múzeum Kiadványai 50. Nyíregyháza, 2003)

Az újkökori lakosság halottait még a falu területén ásta el. A Körös kultúra kizárólag a rengeteg edénycserepet és állatcsontokat tartalmazó hulladékgödrökbe temetkezett. Az AVK-ban az ismert esetek többségében nem volt kitüntetett „temetőrész", a sírok mindenfelől (házakból, épületek vagy tároló és hulladékgödrök mellől, alól is) előkerülhetnek. Kivételt képez ez alól a Tiszavasvári mellett feltárt újkökori lelőhely, ahol a már felhagyott településrészbe ásták a sírokat. Vagyis itt már megtaláljuk annak a nyomát, hogy az élők és holtak világát kezdték elválasztani egymástól. Vállajon összesen két temetkezés maradványai kerültek elő. Az egyik halottat tengeri kagylóból készült, és még a kőkori használat során megsérült és javított karpereccel és gyöngyökkel fölékszerezve temették el. A másik sírba a halott asszonyt hasra fektették, kezét-lábát behajlították és felhúzták. így elfért a kicsiny és keskeny sírgödörben, mely mindössze 110 cm hosszú és 90 cm széles volt. Kezét-lábát összekötötték - talán védekezésül a másvilágról hazajáró és az élők nyugalmát veszélyeztető lélekkel szemben. Gyöngynyakláncot ő is kapott másvilági útjára. A sírföldben apró vörös szemcsék voltak - talán okkerlésték maradványai. Az okkert a korszak emberei gyakran beleszórták a sírgödörbe, hogy az életet jelképező vér Összekötözött nő sója színét „visszavarázsolják" a halott arcára. A két temetkezés egymástól meglehetősen távol került elő. A feltárt terület nagyságához képest ez feltétlenül azt jelenti, hogy a lakosság létszáma a telepen nem volt nagy, talán egy-két nagycsalád, és ők sem laktak nagyon hosszú ideig itt, évszázadokig biztosan nem, legfeljebb néhány évtizedig. Alighanem ez a két csontváz a mai Szatmár legrégibb honpolgáraihoz tartozott, és ezért különös figyelmet érdemelnek. Az 1. sír női csontváza különösen alkalmas lesz egy részletes vizsgálatra. Az embertani