Németh Péter (szerk.): Lázár Sándor 4-es huszár főhadnagy naplója 1944. (Jósa András Múzeum Kiadványai 46. Nyíregyháza, 1999)

Vitéz csíktaplóczai Lázár Sándor (1920-1944)

csapattiszt a sok értelmetlen menetelést - attól függetlenül, hogy talán ezekre a magasabb parancsnokságokon kellő magyarázatot tudtak volna adni -, annak az értékes ember- és lóanyagnak a fölösleges kínzását és elpusztítását, melyet a Haza talán az utolsó erőfeszítésével szerelt fel és küldött a frontra. Azt is tudta persze, hogy rájuk már régen nem ott, hanem itthon, a magyar föld védelmében lenne szüksége a hadvezetőségnek. így jól látta azt is, hogy a kiválóan felszerelt német Wermacht-, vagy SS alakulatok, kiknek helytállásuk, vitézségük a legtöbb esetben nem kérdőjelezhető meg, egy-egy magasabb parancs értelmében úgy hagyták ott magyar bajtársaikat, hogy még csak azt sem mondták, vigyázz!, melletted már nincs saját erő, az ellenség bekeríthet! Mit tegyen, tehet ekkor egy olyan csapattiszt, akit mindig arra oktattak, hogy a parancs után első az alárendeltek biztonsága!? Ugyanakkor mint huszártiszt sohasem tagadta meg magát. Beosztottait fegyelmezetten tartotta, mert tudta, hogy mit jelent a fronton a pánik, az eszeveszett, néha egy felröppentett álhír okozta zavarodás. Ő ezt már 1941-ben Ukrajnában megtapasztalta. A háborút túlélt bajtársai sohasem panaszolták fel kemény, katonás magatartását, viselkedését. Amikor öccsét 1944. augusztus 20-án a Ludovika Akadémián huszár hadnaggyá avatták, a frontról a következő szövegű tábori lapot küldte neki Nyíregyházára a pótezredhez, mintegy „huszár ars poeticául": Kedves Hadnagy Úr! Először is Isten éltessen, másodszor gratulálok, harmadszor jó szolgálati beosztást kívánok. Ha legénységet kapsz, oktatás legyen: beásás! ! Fegyelem. Rejtő zés!!! s parancsteljesítés! Ennyi kell a háborúhoz. Ha ezt megtanulják otthon egy kis verítékkel, akkor megspórolják azt a sok vért, amibe ez nekünk került. Ha Nyíregyházára kerülsz, lovagold az öreg Tétényt, de ne versenytempóban! Hogy a lába még akkor is jó legyen, ha én hazakerülök. Üdvözöl bátyád, Sanyi. (Tétény volt az a ló, mellyel utoljára, 1943-ban Kisvárdán versenyt nyert Lázár Sándor - B. J.) Fiatal volt!, 24 éves, s az egészséges ifjúság minden csibészsége is ott volt vele, s a leírt naplórészletekben is. Valószínűleg e részletekkel is szórakoztatni akarta a háború után bajtársait, feletteseit, s ahogy ő is emlékezett rá az I. világháborút megjárt rokonaitól, egy-egy baráti beszélgetésen, elkápráztatni az egybegyűlteket, ismerősöket, barátokat, a rokonságot. S így érthető, hogy leírta, miként itatták le, s csenték el egy német géppisztolyát, játszották el a sebesültet, megijesztve a többieket, majd maga is rájőve e dolgok gyerekes voltára, talán meg is bánta - de a fiatalság ilyen! Állandóan éhes, hisz a katonai „szabványos élelemadag" egy gyermeknek is kevés lehetett, hát még egy életerős fiatalembernek! Nem véletlen, hogy egy-egy jó étkezést megörökítésre méltónak ítélt, mint ahogy egy-egy jó kis csetepatét is. Mindez benne van a huszár, a huszártiszt