Bene János: Szabolcsi honvédek a szabadságharcban (1848-1849). (Jósa András Múzeum Kiadványai 45. Nyíregyháza, 1998)

Kedves Gyula: Egyéb alakulatok szabolcsi honvédéi

nemzetőrség fenyegetésére. Hrabovszky azonban tisztán látta, hogy a térség nyugalmát a szerb felkelés, és nem a még csak szerveződő, s nagyrészt fegyvertelen nemzetőrség veszélyezteti, így hivatalos úton követelte a karlócai szerb felkelőtábor feloszlatását. Küldötteivel azonban nem álltak szóba, így június 12-én újabb küldöttet indított útnak, s nyomatékul 1100 főnyi katonaságot és 6 löveget is útnak indított. Az akció eleve elhibázott volt. Kíséretnek ez a katonai erő túlságosan is sok volt, s fenyegetőleg hatott, a küldöttség elutasítása esetén viszont túlságosan kicsi volt ahhoz, hogy tartós sikert érjen el a 15000 főnyi szerb felkelőtáborral szemben. A Stein Miksa mérnökkari százados által vezetett akció fő erejét az ezred hét százada alkotta, mellettük még egy sorgyalogsági század, 46 huszár és 1 tüzérüteg vett részt a támadásban. A tárgyalásokból semmi sem lett, mert a hadirendben közeledő katonaságot a város szélén puskatűzzel fogadták a felkelők. A Dom Miguel-gyalogság a lövegek sortüze után szuronyrohamra indult, s rövid kézitusában megtörte a szerviánusok ellenállását, s behatolt Karlócára. A városból ezt követően elmenekültek a felkelők. Stein azonban csekély haderejével nem szállhatta meg tartósan a várost, így este visszavonult a péterváradi erődbe 70 fogollyal, akiket másnap Hrabovszky szabadon engedett. A győzelem így nem járt semmi haszonnal, sőt ártalmas volt, mert csak a szerbek felbőszítését eredményezte a véres veszteségek okozásával és önbizalmukat növelte a város kiürítésével. Az 1 halottat és 7 sebesültet veszítő Dom Miguel-gyalogság azonban kitűnően helytállt, s megalapozta hírnevét, amely elsősorban kitűnő szellemű legénységének és altiszti karának volt köszönhető. Az ezred tisztikarában az átlagos alatt volt a magyar származású tisztek aránya, s amint az a későbbiekben kiderült, a tisztikar nagy része ellenszenvvel fogadta a magyar kormány utasításait. Ez egyelőre csak a törzstisztek szolgálattól való húzódozásában jelentkezett, a nyár derekára eltávozott az ezred parancsnoka, s mindhárom zászlóaljparancsnok. Igaz, egyikőjük Csuha Antal őrnagy a honvédsereg szervezéséhez nyújtott segédkezet, s került új beosztásába, de megmaradt ezrede létszámában, így helyét nem is töltötték be. Péterváradra a budai gránátos zászlóalj (ide volt beosztva az ezred két gránátos százada) parancsnoka, Baussnern József alezredes került, míg a bánsági 3. zászlóalj parancsnoka az őrnaggyá előléptetett Appel Lajos lett. A nyár és az ősz folyamán az 1-2. zászlóaljak Pétervárad erődjének helyőrségét adták, a 3. zászlóalj viszont a bánsági harcokban vett részt, amelyekből a szeptember 2-i perlaszi ütközet emelkedik ki. Kiss Ernő ezredes vezényletével sikerült a perlaszi szerb felkelőtábor elfoglalása, amely összekötő kapocs volt a bácskai és bánsági szerb felkelők között. A zászlóalj három százada vett részt a felkelők megfutamításával és táboruk szétrombolásával végződő akcióban. A Dom Miguel-gyalogság a magyar bal szárnyon helyezkedett el, s lendületes szuronyrohammal tört be a szerb sáncokba, támogatva ezzel a centrumban rohamozó 10. honvédzászlóalj harcát. A negyedik század (ez a zászlóalj csak 4 századból állt) a támadó csapatok felvonulását biztosította. Szeptember 10-én már együtt harcolt a zászlóalj. A 10. honvédzászlóalj történetéből megismert Periasz - Elemér közötti harcokban Aradác és Elemér visszafoglalásában vett részt. Különösen Elemérnél folyt kemény küzdelem, ahol Appel őrnagy vezényletével szuronnyal kellett kemény kézitusa során kiverni a faluból a szerb felkelőket,