Bene János: Szabolcsi honvédek a szabadságharcban (1848-1849). (Jósa András Múzeum Kiadványai 45. Nyíregyháza, 1998)
Kedves Gyula: A 43. honvédzászlóalj
Augusztus 4-én Haynau csapatai az elkészült hidakon átkeltek, s másnap csatarendben megindultak a töltés felé. Dembinski ekkor már újra hátrálásra készült, miután visszatértek a Törökkanizsára elkülönített csapatai a hírrel: Ramberg áttört a Tisza jobb partjára, s a magyar csapatok oldalába került. Dembinski azonban máinem tudott ütközet nélkül elvonulni. Le kellett fékezni a támadásba lendülő császárikirályi csapatokat, hogy a hátráló honvédsereg rendben, zaklatás nélkül tudjon elvonulni. Haynau mintegy 25000 katonát és 160 löveget tudott bevetni támadásához, Dembinski 34 000 katonával és 108 löveggel rendelkezett. Számban és űrméretben egyaránt gyengébb tüzérségét a magyar vezér nem használta fel teljes számban, mintegy 50 löveget egy tömegben vont össze a töltésen, a többi viszont csak elvétve avatkozott harcba a szárnyakon. A lőszertartalékot pedig jó előre elindította a hátrálási útvonalon, nyilvánvalóvá téve, hogy csak addig akar harcolni, amíg nem biztosítja a zavartalan visszavonulást. Azonban ezt sem sikerült elérnie. Haynau az erős magyar állást lovashadosztályával megkerültette. Dembinski már túl későn vetette be saját lovasságát. Pedig Bechtold császári-királyi lovashadosztálya nagyon lassan vonult, Haynau nem is győzte kivárni manővere végrehajtását. Megindította frontális támadását, s 99 löveget felvonultatva másfél órás, zömében ágyúharc után kimozdította helyéből a magyar tüzérséget. Ekkor lépcsőzetesen vetette támadásba a császári-királyi dandárokat, amelyek rendetlen menekülésre kényszerítették a honvédeket. Ezt még csak súlyosbította a Bechtold-hadosztály megjelenése az oldalukban. Dembinski ekkor már tényleg kénytelen volt elrendelni a visszavonulást, amelyet elsősorban a lengyel és olasz légiók, illetve Dessewffy tábornok lovassága fedezett. A csata estére véget ért, s nem is annyira a veszteség (500 halott és sebesült, 400 fogoly), sokkal inkább a csapatok tartásának megrendülése volt katasztrofális. Egészen más volt ez a visszavonulás, mint február végén Kápolnától a Tiszáig, ahol az üldöző lovasságot bátran visszaverték. Itt ha a császári lovasság lecsapott a hátráló oszlopokra, a többség fejvesztve menekült. A 43. honvédzászlóalj a centrum jobb szélén állva igen sokat szenvedett az ágyútűztől, s nagy valószínűséggel fegyelme, tartása már itt megrendült. Ez csak tovább súlyosbodott a visszavonulás során, ami azt eredményezte, hogy az augusztus 9-i temesvári csatában már csak 4 században 500 emberből állt a zászlóalj. 55 A csatában való részvételéről nem rendelkezünk semmilyen adattal azon túl, hogy a centrumban volt elhelyezve a szeged-temesvári országút mentén. A temesvári csatavesztés eldöntötte a szabadságharc sorsát. A többségében rendetlenül menekülő csapatok alkalmatlanná váltak a további hadműveletekre. Az élelmezést is nélkülöző alakulatok sorra bomlottak fel, legénységük szétszéledt. Ez lett a sorsa a 43. honvédzászlóaljnak is, és a 16-i facséti haditanács idején aligha lehetett már sok katonája, hiszen 13-án már a magyaráti hegyekben bolyongtak a zászlóalj honvédéi. A haditanácsban sorra mondták fel az engedelmességet Bemnek a csapatparancsnokok, s a reménytelen helyzetben csak csapattöredékek követték Dévára. Tulajdonképpen itt ért véget a dévai táborban a zászlóalj története. Karove őrnagy és törzse itt tette 5<i OL. 1848-49. I'. 295. b/46.
