Bene János: Huszonnégyes honvéd ek a Kárpátokban. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 42. Nyíregyháza, 1997)

jelnek hangjai elhangzottak, mereven néztem a munkácsi várat, amely a laktanya közvetlen közelében emelkedő hegy tetejéről nézett le ránk. Aztán menetoszlopba fejlődtünk és a fegyverbe lépő őrség mellett kikanyarodva a kapun, örökre elhagytuk helyőrségünket. Az aznapi menetcél Szolyva mellett egy kis falu: Holubina volt, amelyet kényelmes, műúton végrehajtott menet után 17 óra körül értünk el. Másnap reggel 6 órakor indultunk el, de helytelen besorolási intézkedések és ennek következtében beállott torlódások miatt csak igen lassan haladtunk előre. Szolyvától pár kilométerre már vastag hótakaró fedte az utakat. Az időjárás is megváltozott, havazni kezdett, amely lassankint hóviharrá változott. Amire a Rosgyilahágó aljához értünk már félméteres hó borította a meredek, kanyargó utat, amelyen az előttünk menetelő zászlóaljak járművei elakadtak és csak csigalassúsággal vánszorogtak tovább. A mind jobban emelkedő lejtőn a lövegek is mindjobban elakadtak, túlságosan megrakott kocsijaink (10 napi élelmet és lótápot voltunk kénytelenek felmálházni) pedig többet álltak, mint mentek. Az állandóan emelkedő út egyes szakaszain a lövegeket csak 8-10 lóval tudtuk tovább vontatni, az országos járműveket (szekereket) pedig csak négyes fogattal volt lehetséges mozgatni. A hátaslovak az állandó ácsorgásban és álldogálásban majd megfagytak. Ezért azokat összegyűjtve előreküldtem Vezérszállásra azzal a paranccsal, hogy az ottani határvadász laktanyában pihenjenek, míg az osztály odaérkezik. 17 óra körül végre az osztály valamennyi járművével elértük a hágó tetejét. A hóesés megállt, a szél megszűnt, ennek ellenére lovaink, de embereink is alig állottak lábukon. Gyorsan kiosztattam az ebédet, megettük, a lovakat is megetettük és megindultunk a lejtőn lefelé. Azzal tisztában voltam, hogy a 22 km-nyire fekvő Huklivát másnap reggel előtt az agyonhajszolt lovakkal nem érjük el, ezért elhatároztam, hogy Vezérszálláson fogok éjjelezni és csak másnap reggel folytatom a menetet. Teljes sötétségben, 20 óra körül értünk be Vezérszállásra, ahol a laktanyát üresen találtuk. Távbeszélőn felhívtam a Volócon tartózkodó hadosztályparancsnokot és megkértem, járuljon hozzá a vezérszállási éjjelezéshez. A hadosztályparancsnok boldog volt, hogy egyáltalán átjutottam a Rosgyilán és szívesen hozzájárult ahhoz, hogy az éjszakát Vezérszálláson töltsük. Március 27-én valamivel enyhébb időben folytattuk, a menetet. Alsóverecke érintésével, Volócon át 14 óra körül beérkeztünk Iluklivára, ahol a 2. üteg és a törzs elszállásolt. Az 1. üteg tovább menetelt a Hideg-völgybe, amelyet az ismét meginduló erős hóesésben csak éjfél körül ért el. Az elszállásolás nehezen ment az alig 60-70 házból álló kis faluban. Az embereket még sikerült fedél alá hozni, de lovaink zöme szabad ég alatt tanyázott. A legénység másfél méter magas hófálakat épített és ezek mellé kötötték ki a lovakat. Szalma beszerzéséről szó sem lehetett. Április 2-ig az idő a tüzelőállások berendezésével telt el. A kilövési viszonyok kétségbeejtőek voltak. Itt kis hegyi lövegekre lett volna szükség, nem a mi nehéz tarackjainkra. A mellékterepet mindenütt sűrű erdő borította. A figyelőhely eket a gerincvonalon helyeztük el, pontosan az országhatár mentén, ahonnan sokkal szelídebben ereszkedett a terep kelet felé, kitűnő kilátást biztosítva. Azt reméltük, hogy a hó eltakarodásáig nem kerül sor itt harcokra, akkor talán kedvezőbbek lesznek a viszonyok a védelem berendezésére. Mihelyt az otthonról magunkkal hozott készlelek elfogytak, az ellátás is akadozni kezdett. Liszt volt ugyan, de a hadosztálynak még 16