Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

mel. Megtudom, az üteg menetkészen áll, a gyalogságot már vissza is vonták, menekülésszerűen jöjjünk hátra, a régi magyar határon túl csak az ütegünk tüzérei tartózkodnak. Nem kétséges, a sorsunkra hagytak. A hadvezetés az üteget, az üteg minket. Az üteg talán abban a hiszemben, hogy nem látjuk többé egymást. Pillanatok alatt elkészültünk, s megindultunk visszafelé. Elgémberedett tagjainknak jólesett a gyors mozgás. De az óvatosságról sem feledkezhettünk el. Egy vigyázatlanság és bekerítenek, elfognak minket. Viszonylag hamar elértük az elhagyott ütegállást. Felmerült a kérdés, hogy mehetünk-e tovább a nyomukban? Már az ő útjukat is elvághatták a szovjet csapatok. Nem kockáztathattunk. Elhatároztuk, elhagyjuk a járható völgyet, átvágunk a hegyen. Bokortól bokorig haladva, úgy mint az üldözött vadállatok. Más is jobbnak látta, ha az erdőbe húzódik. Utolértünk egy-két lemaradt gyalogos katonát. Ezeknek használható fegyverük, géppisztolyuk, golyószórójuk is volt, így megerősödve folytathattuk nyaktörő utunkat. A habom során én voltam az utolsó magyar tiszt, aki visszafelé átlépte az 1914 előtti magyar határt. Október 10-én megérkeztünk Németmokrára, majd Oroszmokrára. Itt értük utol az üteget. Oroszmokrán tüzelőállásba megyünk. Már meg is indulok a felderítő járőrömmel. Egy idő óta újra meg újra felderítő járőrbe küldenek. Mozgó harcnál ez még több veszéllyel jár. Az ember nem ismeri úgy a terepet, nehezebb tájékozódnia. A hatalmas hegyeket itt is sűrű erdők borítják és az erdőben nincs kilátása az embernek. Ha az eget felhő takarja, még a nap sem segít a tájékozódásban. Pedig erre nagy szükség van. A szovjet gyalogság mindenütt otthonosan mozog, a legváratlanabb helyeken is felüti a fejét, az embert állandóan fenyegeti a fogságba esés veszélye. Október 13- napján újabb hírek érkeznek. A szovjet csapatok előretörtek Szolnokig. Páncélos ékeik már behatoltak Debrecenbe. Egyesek szerint már Kecskemétet is veszélyeztetik. Egy biztos, az 1. és 2. magyar hadsereget a bekerítés veszélye fenyegeti. Előttünk, tisztek előtt, nyilvánvaló volt, a hadsereg csak akkor menekülhet meg, ha azonnal megkezdi a rendezett visszavonulást. Addig, amíg a csapategységek a magas hegyekben, azok völgyeiben hátrálnak, nincs különösebb veszély, de mi lesz, ha leérünk az Alföldre. Ott aligha kerüljük el a bekerítést. Az elkeseredést tükröző beszélgetések során lelki szemeimmel a családom tagjait keresem, de nem találom őket. El sem tudom képzelni, hogy hol lehetnek. Vajon az egyre hátrább húzódó front véres harcai, a visszavonulások előtti kiürítések pusztításai elől merre menekülnek? 1944. október 15. Egy sorsdöntő és végzetes nap. Hogy mennyire az, csak utólag tudtuk meg. E nap eseményei mutatták meg igazában, hogy mennyire távol éltünk a világtól. A háború kellős közepén vergődtünk, de valójában semmit sem tudtunk a háborúról, még kevésbé tudtuk, hogy mi van a világban? Még olyan használható rádióval sem rendelkeztünk, amelyikkel híreket hallgathattunk volna. A parancsnoki szakasz három darab, két részes, hatalmas méretű rádiója alig ért valamit. A főfigyelő, tüzelőállás, felderítőtiszt álláspontja alig voltak távo-