Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

nyugtalanítóbb, ahogy az utóvéd elhalad mellettünk. Sietnek tovább Jezopol felé. Az ő sorsukat nem kötik össze a mi sorsunkkal. A fiúk a mellettünk elhaladó gyalogosokat kérdezgetik. Honnan jönnek? Milyen messze van az orosz? Mennyi lehet még a hídig? De a gyalogosok sem tudnak sokkal többet, maguk is bizonytalanságból bizonytalanságba menekülnek. Szétszórták őket lelkileg is. Elállt a hóesés és a szél. Már messzebb lehet előre látni. Lassan a késő reggeli órákban vagyunk, nincs olyan sötét. Kiss Sándor lóra, lövegre vezényel. Haladnunk kell. Mintha a lovak is megértették volna a parancsot. Minden különösebb segítség nélkül indulnak meg, most már folyamatosan haladnak a járművek. Elment mellettünk az utolsó gyalogos is. Figyelmeztetett. Siessünk, nyomunkban vannak a szovjet katonák. Mintha önmagát biztatná. Menni kell! Most fogságban sem jó. Nem fűtik a barakkokat. De a szovjet hadsereg legjobb akarat mellett is, hol talál most barakkot hadifoglyoknak. A sorkatonák is áznak, fáznak, éheznek. Újabb jelzés érkezik előre. Ellenséges gyalogság mögöttünk. Kiss Sándor csak anynyit üzen vissza: kerülni az összeütközést, senki se maradjon le, sietni, már nem lehetünk messze a hídtól. Ezt viszont ő sem tudta. Feszülten kémlel előre, de csak hópusztaságot lát. Azt a bizonyos utolsó gyalogost utolérjük. Sántít. Kiderül, kiújult a lábsebe, alig tud már menni. Kiss Sándor kiadja a parancsot: vegyék fel az egyik kocsira. A szerencsétlen, Kiss Sándor felé fordulva, minden erejét összeszedve feszesen szalutál, s csak ennyit mond: megmenekültem. - Még mi sem - válaszolja Kiss Sándor. De a következő pillanatban a parancsnoki szakaszban felkiált valaki: - Látom a hidat! Ott a híd! Nézzétek! Igen, már én is látom. Perceken belül a parancsnoki szakasz lovainak dobogása hallatszik a hídon. Kiss Sándor hátramarad. Most már meg kell menteni az utolsó szekeret is. Ki tudja leírni azt, hogy mit jelent a teljes bizonytalanság után a biztonság érzése! Percekkel korábban nem adtunk volna az életünkért egy lyukas garast, most életünk jövendő percei koronázatlan királyának érezzük magunkat. Megmenekültünk. Ma már nem tudnám megmondani, hogy milyen szintű parancsnokság előtt áll meg az üteg. Kiss Sándor eligazításért jelentkezett. Eközben az üteg tagjai sóvár szemekkel nézték a község házait, amelyekben fel lehetne melegedni és jólesne az alvás. Hajnali két órától menetelünk. S most már délelőtt 10 óra van. Az éj folyamán nem sok idő maradt az alvásra, a tisztek pedig egy percet sem aludtak. Biztosra vettük, hogy elszállásolunk. Én magam is nagyon fáradt, éhes és álmos voltam. Az éjszaka folyamán a hideg a csontjaimat is átjárta. A hideg északi szél még a nyakunkba is bevitte a havat, testünknek nem volt olyan része, amelyen megpihent volna egy kissé a saját melegünk. Kiss Sándor komoran jött ki a parancsnokságról. „Lóra, lövegre" hallatszik a parancsszó és megindulunk. Elhagyjuk a főutcát. Nem állunk meg a faluban. Tovább megyünk. Az országúton a második falu után letérünk a terepre.