Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

hátba támadhatnak. Nem kellemes dolog árokban lesni az éjszaka sötétségét azzal a tudattal, hogy bármely pillanatban az ember a hátába is kaphat egy lövést. Szerencsére a riadalom nagyobb volt, mint a veszedelem. Mindenesetre igen erős tűzkeresztségen estünk át. Először a pánikszerű menekülésnek leszünk részesei, utána körbeforgó körkörös harc forgat meg ismételten a tengelyünk körül. Az ismételt támadások, védekezések emberben, lóban, anyagban sok-sok áldozatot követelnek. A fronton is előfordul, hogy öröm éri az embert. Soós Márton hadnagy vezetésével megérkezett az elszakadt részleg, összesen hetvenegy fő. Kiss Sándor ütegparancsnok nem tért napirendre az eset felett. Soós Mártont felelősségre vonta. Tudomására hozta, hogy az ütegrész elmaradásáért Kiss Sándort majdnem hadbíróság elé állították, őt okolták, hogy az üteg kettészakadt és az üteg nem rendelkezett elegendő lőszerrel. Kiss Sándort megértettem, Soós Mártont megsajnáltam. Soós Márton részlegét egy nyomasztó pánik ragadta el, egy egész országút futott, a mieink a tehetetlenség erejével sodródtak tovább. Mindenki azt hitte, a feltartóztathatatlan szovjet hadsereg meg nem áll a Kárpátok felső vonaláig. Kiss Sándor hamar megengesztelődött, és rövid órák alatt már el is felejtettük a szétszakítottság időszakát. Engem nagyon fájdalmasan érintenek az első sebesülések és az első halál. Amerre néz az ember, pusztulás. Amerre haladunk, korábbi véres csaták nyomaira bukkanunk. Széttört kerékkel féloldalra dűlt löveg, darabjaira hullt aknavető, elhagyott puskák, árokba húzott, otthagyott szekerek jelzik a harcok élettelen áldozatait. Az úttól távolabb, bent a szántóföldön egy ló lehajtott fejjel egyhelyben áll és az oldalából vér szivárog. Száz méterrel arrább egy sebesült katona az utat szegélyező árok oldalán ül és egy, már átvérzett vászondarabot szorít a testére. Annyi ereje sincs, hogy felénk nézzen, halk hangon szinte susogja, segítsetek! Dr. Kiss Sándor riadozó lovával megáll, s megvárja, amíg a szanitécek a sebesültet ellátják, s hordágyra teszik. Nagy kérdés, jót tettünk-e azzal, hogy megmozgattuk - de ha otthagyjuk, megfagy. Ki tudja elképzelni, mit jelent egy elcsendesedett, elhagyott csatatéren sebesülten hátramaradni. Télben, fagyban. A legkisebb remény nélkül, hogy valaki arra téved, aki segít rajta, vagy akit arra kérhet, ha már nem lehet másképpen, merő irgalomból golyót bocsásson bele. Elmesélte nekem egy katona, hogy amikor hasonló helyzetben, magatehetetlen állapotban maradt hátra, elgurult sisakok, hátizsákok, puskák, elesett katonák, felfordult lovak között ült és lelke rokonai után sírt, víziói támadtak. Elképzelte, hogy megtalálják, sebét látva a rokonai elszörnyülködnek, orvost, mentőket hívnak, kórházba szállítják, a kórházfolyosón várják az orvos nyilatkozatát van-e remény. Hóesés után a tereptárgyakon, a meghalt katonákon úgy fekszik a hó, mintha puha paplan volna. Felveszi a testek alakját, nincs rajta egy halvány ránc sem. Az egész hólepte táj azt a látszatot kelti, hogy így marad minden a világ végezetéig. Senki sem zavarja meg többé az elhunytak nyugalmát. Mi, akik jóformán csak napok óta vagyunk a fronton, megrettenve vonulunk ke-