Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Megrendítettek a zászlós szavai, de én hittem az enyéimben. Azok engem nem hagynak el. Csak később, amikor a legénység és tisztek leveleit cenzúráztam, jutottak eszembe a zászlós szavai. Az üteg hány tagja maradt magára itt, kint a fronton. Elérkeztünk ahhoz a keresztezési ponthoz, ahol el kellett válnunk. Amikor egy életre elbúcsúztam, kezet fogtam a zászlóssal, a baráti érzés őszinte fájdalmát éreztem. Hét-nyolc óra leforgása alatt egész közel kerültem hozzá. Ki tudja, mit hoz a végzete? Mint egy gyalogos egység parancsnoka naponta néz szembe a halállal. Egy erdő szélén, egy rengeteg kezdetén váltunk el. Eddig erős tűzerő védett — most magunkra maradtunk. Csak nyolcan vagyunk és nincs egy használható puskánk. Pedig a vidék, különösen az erdő tele van partizánokkal. Távol az üteg, közel s távolban semmiféle magyar katonai egység. Legalábbis eggyel sem találkoztunk. Védtelenek vagyunk. Mielőtt elváltunk, megnéztem a térképet. A legközelebbi község tizennyolc-húsz km távolságra fekszik, ha ott nincs magyar katonaság, az ellenséges környezetben, talán partizánfészekben kétségessé válik sorsunk. Pedig ezt a helységet nem kerülhetjük ki. Megindultunk az ismeretlen sors irányába. Útközben egy velünk szemben menetelő magyar katonai egységtől megtudtuk, hogy a mi útvonalunkon a partizánok kilőttek egy német teherautót és megöltek tíztizenkét, állig felfegyverzett németet. Azt ajánlották, térjünk vissza, vagy várjunk meg egy katonai alakulatot. Nagyon rossz előérzettél továbbmentünk. Az erdőben csak 40-50 m távolságra lehetett látni, később addig sem. A nap lement, a fák árnyéka megnőtt, az erdő nappali életének élvezői nyugovóra tértek, hogy átadják helyüket az éjszaki élet rejtelmeinek. Új, messze visszhangzó hangok, közeledő-távolodó zörgések, suhogások, szárnycsapásokat megelőző és kísérő vijjogások tették félelmetessé az erdőt. Minden zajra, bokorzörgésre felfigyeltünk, ember is lehetett az oka, többek közt partizán. Feszült idegekkel haladtunk. Nem is szóltunk egymáshoz. Olyan szívesen mentünk volna lábujjhegyen, hangtalanul, hogy senki meg ne halljon, de a szekerek zörgését, és a lovak prüszkölését nem lehetett elnémítani. Szünet nélkül vizsgáltuk az utat, az árok szélét, hogy a megölt németekre és teherautó roncsaira bukkanjunk, de semmi nyomot sem találtunk. Végre elértük a falut. Kiderült, hogy itt székel a hadosztály-parancsnokság. Késő este érkeztünk meg a faluba. Sehol sem találtunk egy lelket sem. Mindenki pihenni tért. Még katonai őrséggel vagy őrjárattal sem találkoztunk. Hét emberemmel akár el is foglalhattam volna a községet. (Csak azt nem tudom, mit kezdtem volna vele?) Végre nagy nehezen megtudtam, hogy melyik házban találom a hadosztály-parancsnokságot. Egyenesen oda vonultunk. A hadosztály-parancsnokságon a további utunkhoz kíséretet szándékoztam kérni. Ki tudja, meddig tart még az erdő, tele partizánnal, éppen eleget kockáztattunk az eddigi utunk alatt is.