Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

szitkot. De kifogytak már ebből is. Egykeclvűek a nők is. Az asszonyokban és a gyermekekben nem maradt már egy könnycsepp sem. Kiszáradtak. Ahhoz, hogy könynyezhessenek, legalább kellene inniuk valamit. Kísérteties ez a téli éjszaka. Az országút két oldalán a holdvilág fénye világítja meg a havas tájat. A régi, megkövesedett hórétegre új, puha hótakaró került, ez a terep vonulatait finoman adja vissza. Balra egy lótetem egyik lába kandikál ki hótakarója alól, egy másik helyen egy használhatatlan lövegmozdony kereke látszik ki. Itt-ott egy-egy hótakaróval befedett katona, fehér márvány szoborként alussza örök álmát. Az egyik fának dűlt katona ülve fagyott meg, még mindig tartja a kezéhez fagyott puskát. Olyan, mintha őrködne a társai felett. A lovam elcsigázott, éhes és nem tudom pihentetni, nem tudok neki enni adni. Már régen nem ülök rajta. Mellette menetelek el-elbóbiskolva. Egyszerre különös rántásokra riadok. A lovam az előttünk haladó szekér hátsó részén elhelyezett szénából lopkod. A szekér gazdája nem lát hátra, elöl a lovait hajtja, felesége, gyermeke az ekhós szekérben pihennek. Vissza kellene rántanom a lovam fejét, de nincs hozzá erőm. Legszívesebben azt mondanám, hogy ez az egész egy ló és egy ismeretlen ember ügye. Nem bánnám az egészet, ha az előttem haladó kocsi tulajdonosa gazdag volna. De szegény az is. A lovai pedig soványak, s a gazdájuk spórol a takarmánnyal. Egy idő után megelégelem a tolvajlásunk, úgy oldom meg a dolgot, hogy - miként már többször - a szekerek között előremegyünk. Előre viszem a lovam. Nem jutok messze előre, leküzdhetetlen a sok akadály. Újra felhagyok a meddő kísérlettel, hogy megelőzzem a szekérsorokat. A lovam evett, egy kicsit magához tért, újra felülök a nyeregbe. Halálos fáradt vagyok. Már reggel három lehet, huszonnégy óra óta nem ettem egy falatot sem. Csak egy lapos pálinkásüveg van nálam, minden órában abból nyelek le egy-egy kortyot. Teljesen elfeledkezetem arról, hogy a környék tele van partizánnal, és hogy ezt az elcsigázott, hosszan kígyózó menekült áradatot az éjszaka folyamán minden kockázat nélkül megtámadhatják. így váratlanul ért, amikor az úttól északra a bokrokból lövések dördülnek el. Puska- és géppisztolysorozat éri a menetet. Pattognak a golyók, az egyik nagy sziszegve a fülem mellett süvít el. Valahol hátrább valaki megsebesül. Orvost kiáltanak általam ismeretlen nyelven. De orvos sehol. Egy ukrán asszony kötözi be a sebet, mire elkészül, az áldozat meg is hal. Senki sem ismeri. Nincs hozzátartozója, katonabajtársa, egyedül menetelhetett. Leviszik az út árkába, szépen elhelyezik a testét, a feje alá tesznek valamit s ott hagyják. Ez érthető. Hányan maradnak le élve is, mert nincs erejük a tovább menetelre. Valaki, egy magára maradt szanitéc, aki hátrament a sebesülés hallatára most újra előre jön. Mellettem halad egy ideig. Bár már hallottam a szóbeszédet, hogy többet tudjak, kérdezősködöm: - Mi történt? - Egy német katona három lövést kapott egy géppisztolysorozatból. - Súlyos? - Már nem.