Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)
Előszó
Én nem kértem és nem kaptam semmit. Dr. Bauer Alfréd hadnagy, a Nemzeti Bank tisztviselője adott nekem egy sült krumplit és egy almát. A krumplit hajával együtt ettem meg. Felfaltam az alma magházát is, először életemben. Az éhezés már tragikus formát öltött. Volt, aki már három napja egy falatot sem evett. A hadifogoly-szállítmány magyar parancsnoka, Pogány vezérkari ezredes elhatározta, hogy elmegy az angol zóna angol parancsnokához és tőle kér élelmet. E próbálkozáshoz az amerikaiak engedélyt adtak. Miként Pogány vezérkari ezredes elmesélte, az angol parancsnokságra a szolgálati idő után érkezett meg. A parancsnokságon már egyetlen tiszt sem tartózkodott. Csak egy őrmester volt szolgálatban. Amikor Pogány vezérkari ezredes leverten búcsút készült venni az angol őrmestertől, az őrmester megkérdezte, hogy tulajdonképpen miről van szó. - Ezredes úr, legalább közölje azt, hogy mit szeretett volna elérni. - Nagy dologban jöttem. Egy amerikai fogolyszállítmány, ezer magyar hadifogoly élelem nélkül maradt. Rajtunk kívül álló okból. Itt vesztegelünk a közelben. Nagy kérdés, mikor engednek át Magyarországra. Egy napi élelemre volna szükségünk. - Ezredes úr, ha korábban szól, már intézkedtem volna. Az angol őrmester rendelkezésére három órán belül megkaptuk a kért élelmet. Többek közt a lisztből a közeli községben pompás kenyeret süttettünk. Mindenesetre hálát és megbecsülést váltott ki belőlünk az angolok gesztusa. Tiszteletet keltett az angol hadsereg irányában. Az egynapi éhségpihenő után újra megkezdtük az éhezést. Az Ausztriában a közelben tartózkodó magyarok közül sokan felkeresik a vonatot, érdeklődnek felőlünk. Megtudjuk, hogy ahol ők voltak amerikai fogságban, nagyszerű dolguk volt, semmiben sem nélkülöztek, magánházakban laktak, mindennel ellátták őket. Szabadon mozoghattak, oda mentek, ahova akartak. Újra látnom kellett, mit jelent a véletlen és a szerencse. Míg mások mindvégig ágyban, párnák közt aludták végig fogságuk éjszakáit, én a fogolytáborban az egy pokróccal letakart puszta földön aludtam, most itt a vagonban a padlódeszkán fekszem. Odajutottam, hogy a lesoványodott húsom már alig takarja a csontjaimat. A felső combcsontom forgója kékes-vörös foltot nyomott a bőrömre. Ugyanez a helyzet a hátgerincem alsó csigolyáival is. Éjszaka minden fordulásnál a kínok kínját kell kiállnom. De nem képes feledtetni a reumatikus fájdalmaimat, amelyekhez mindennap hozzáad valamit a vagon jéghideg éjszakája. Mit számítana mindez, ha megindulnánk végre haza. De nem indulunk. De mégis. Október 23-án átléptük a magyar határt. Ágfalván állt meg a vonat. Ki tudja kifejezni, mit jelent ez nekünk! Újra magyar földön vagyunk! Különös érzések hatása alá kerülünk. Éhesen is mosolygunk, de a mosolynak nincs viszonzása senkitől. A hatóságot megértem. A hatóság embereit nem. Ők is emberek. Nem tudom, hogy akkor ki rendezte a fogadásunkat, de nem hiszem, hogy a történelem színe előtt büszke lehet rá. Ha egyáltalán lehet fogadásról beszélni. Tudtuk mi jól, hogy egy vesztett háború után, egy megvert hadsereg, kiéhezett,