Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Kiss Sándor újra összehívja a tiszteket, közli, előrelovagol Sztaniszlauba, hogy jelezze az üteg érkezését és eligazítást kapjon. Megtudja, hogy hova kell vonulnunk, tüzelőállásba mennünk, hol helyezhetjük el a vonatot (lőszerkocsikat). Madarassy Miklós hadnagy, elsőtiszt, szükségesnek tartja, hogy együtt menjen Kiss Sándorral. Mint elsőtisztnek neki kell szemrevételeznie a tüzelőállást. Kiss Sándor nemigen örül a javaslatnak. Hosszan elgondolkozik. Valószínűleg az jár a fejében, hogy ilyen veszélyes helyzetben nagyon jó lenne, ha tényleges tiszt maradna az üteggel. De nem tesz ellenvetést. Engem mint a parancsnoki szakaszba beosztott bemérő tisztet bízott meg az üteg vezetésével. Először ekkor került alám magasabb rangú tiszt, Soós Márton hadnagy mint fogatos tiszt az üteg végén menetelt. Kiss Sándor és Madarassy Miklós hadnagy két tüzér kíséretében előrelovagoltak Sztaniszlau irányába. Az egyik pillanatról a másikra nagy felelősség nehezedett a vállamra. Hogy állom meg a helyem a végveszély idején? Úgy éreztem, teljesen magamra maradtam. Én felelek a majdnem másfélszáz emberért. A több mint száz lóért, 4 lövegért, rengeteg lőszerért! Én felelek az ütegért akkor is, ha a szovjet csapatokkal harcba keveredünk és a használhatatlan kézifegyverekkel megkíséreljük a védekezést és akkor is, ha parancsnokságom alatt hadifogságba kerülünk. Mindenesetre az üteg élére lovagoltam s haladtunk tovább Sztaniszlau felé. Tudtam azt, ha bajba kerülnek Kiss Sándorék, négyen, lóháton, a terepen keresztül könnyebben kivághatják magukat, mégis rettegtem az ő életükért is. Elérik-e Sztaniszlaut? Őket is észrevehetik a szovjet erők, nem is szólva a mindenütt leselkedő partizánokról. Négy embert gyerekjáték elintézni. Kiss Sándort nagyon szerettem. Jó ember és kiváló katona. Mint katona bátor, határozott, mindig helyén a szíve és az esze. Ha bármi is érné, nagy vesztesége lenne az ütegnek! A nyugatról hallatszó csatazaj egyre erősödött. Most már biztosak voltunk abban, hogy ebben a csatában a félelmetes T-34-es szovjet tankok is részt vesznek. Az nem lehet kétséges, ha a szovjet erők rájönnek arra, hogy mögöttük magyar alakulat tartózkodik (sőt, „felvonul"), azonnal támadást intéznek ellenünk és rövid idő alatt felszámolnak minket. Ész nélkül kell tehát sietnünk. És éppen ez a legnehezebb. Jelzést kapok hátulról. Egy kocsi leállt, a lovak nem tudnak tovább jönni. Mit csináljunk? Hátraüzenek: aki leáll, az lemarad, többé nem állunk meg. Egy vagy két kocsi miatt nem vész oda egy egész üteg. Újabb váratlan, de most már közvetlen veszedelem fenyeget. Mint egy hatalmas ragadozó madár, repülőgép jelenik meg a felhők között. Felénk tart. Felettünk derült az ég, nappal, nyílt terepen, országúton haladunk, ha szovjet bombázó, akkor elvesztünk. Minden kockázat nélkül leereszkedhet, felettünk repülhet el és tönkrebombázhat. Légiriadót kellene elrendelnem. Amennyire lehet, az utat szegélyező bokrok, fák alá kellene húzódnunk. Csakhogy ennek a végrehajtása nem egyszerű feladat. Árkok veszik közre az úttestet. Ezen felül minden útmegszakítás, időveszteség végzetes lehet.