Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Félnek a Gestapótól, ujjal mutogatnak a Gestapo beszervezett embereire, akiknek egyetlen intésére emberek tűnnek el a faluból. Sokszor örökre. De azért ezek kezdenek halkabban beszélni, és hébe-hóba előre is köszönnek. A harmadik határból idelátogató Gestapo emberei viszont még rosszabbak, mint valamikor, mindenütt feketézők, katonaszökevények után kutatnak, s az elcsípett áldozatokat irgalom nélkül elhurcolják. Tapasztaljuk, hogy a falusiak egy-egy kamrát, fásszínt, padlást örökre zárva tartanak. Az ember elgondolkozik azon, hogy mi is lehet ezekben? Elrejtett élelmiszer? Valamilyen féltett gép, amelyik várja vissza a kenyérkeresőt? Ki tudja, hogy most hol katonáskodik - egyáltalán él-e még. Az is lehet, hogy a porta egyik rejtett, csak éjszaka látogatott szögletében egy férj vagy fiú rejtőzött el. Egy szökött katona vagy az, aki újabb behívótól fél. Utunk során hol itt, hol ott értesülünk egy-egy szökevény elfogásáról. Azelőtt a temetők csendje kísérte az embervadászok garázdálkodását. Most már előfordul, hogy a vérebeket asszonyok veszik körül, s - legalábbis szóval - azok fejére számolják rá a német nép minden szenvedését. A jogbiztonság csökkenésével magyarázható, hogy az osztrák nők egy része - legalábbis ezen a tájon - most már nem bánja, ha magyar katonát szállásolnak el nála. Nagyobb biztonságban érzi magát. Háborús tapasztalatom: a magyar katona önmaga kockáztatásával is mindent elkövet, hogy megvédje azt, aki a házába fogadta. Ezekben a keserves napokban láttam, hogy milyen megdöbbentő jelenség egy világbirodalom hatalmas szervezetének végső felbomlása. Nem mindenkinek van módja arra, hogy egy ilyennek szemlélője legyen. További állomásunkon, abban a kis városban, inkább községben, ahol elszállásoltunk, alig maradt valami a közigazgatásból. Ha valakinek ügyes-bajos dolga akadt, nem tud kivel tárgyalni. Az elöljáróság ajtaja nyitva, oda bárki bemehet, úgysem talál ott senkit. Ha talál is az ember valakit, az inkább szokásból nézett be a hivatalba, nem tud intézkedni. Mindenütt a teljes bizonytalanság és önállótlanság. Fontos probléma akad? „Majd megkérdezem fent" - kapja az ember a választ - és már emelik is a telefonkagylót. - Mit csináljak? - kérdezi az alsóbb hatóság embere a felsőbb hatóság emberétől. - Majd megkérdezem még feljebb - hangzik a válasz. És felfelé kígyózik a kérdés, esetleg egészen a minisztériumig s felülről jön vissza a válasz, a semmitmondó. Tegyen mindenki belátása szerint. De saját belátása szerint nehezen cselekszik az, aki mindenkor paraívcsra cselekedett. A legnagyobb baj, hogy nincs áruellátás. Még az élelmiszer-kereskedők sem nyitnak ki, nincs mit eladniuk. A legtöbb boltos a redőnyt is leeresztette. A vendéglő ugyan nyitva, de legjobb esetben is csak szódavizet lehet kapni. Az egy-két kiszolgálón kívül is megfordulnak benne látogatók, de inkább csak azért, hogy megbeszéljék az eseményeket. Városi autóbusz nem jár, a távolsági autóbuszt két nap óta nem látták. A városka lakóinak autói a járda mellett állnak, egyiket sem lehet mozgásba hozni, nincs bennük benzin. A város egyes részei teljesen kihaltnak látszanak. Férfit alig lehet látni. Csak nők és