Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

parancsnokkal találkoztam. Kölcsönösen megörültünk egymásnak, a Tisza menti harcok során hosszú ideig egy harcállásponton voltunk. A találkozás öröme után Fenyvessy százados elkomolyodott. Szavaim, ismétlődő kérdéseim csak felszínes társalgást indítottak meg, látszott rajta, hogy nem szívesen beszélget. Magam is elhallgattam és néztem a vidéket. Egy idő után Fenyvessy százados szólalt meg. Úgy érezte, megbántott, s ki akart engesztelni. Ne haragudjak, de nincs kedve semmihez. Azért utazik hátra, mert bombatámadás következtében meghalt a leánya. Ezzel elvesztette értelmét az élet. A bombatámadásról hírt kapott, később a családját ért veszteségről is, s utazik haza. Csak azt nem tudja, hogy minek. Üres már a ház, de az épület is csak romokban maradt hátra. Most már magam is szívesen mélyedtem hallgatásba és lelki szemeimmel a családom tagjait kutattam. Hol lehetnek, mi történt velük, megvannak-e még? A következő éjszakát Zsolnán töltöttem. Lefekvés előtt Fenyvessy századossal, valamint egy huszár alezredessel elmentünk a Grand Café cukrászdába és valami édességet ettünk. Itt, ebben a helyiségben láttam először vidám civileket. Zsolnától még messze a front, a lakosságnak nem kell félnie az első vonal pusztításától és a szlovákok már bizakodnak, nem tart sokáig a háború, a németnek meg kell adniuk magukat. Magyar nóták is felhangzottak, de szlovákul, így is kurjongattak azok, akik egy kicsit többet ittak. Érzésem szerint azt, hogy sohasem halunk meg. Egyetlen felemelt, önmagáról megfeledkezett magyar hangot sem hallottam. És én elgondolkoztam azon, hogy Zsolna szép, régi épületeit közösen munkálkodó magyar és szlovák kezek emelték a magasba, az épületeket, templomokat ezek is, azok is használták, átvettük egymástól a nótát és táncot, miért ne lehetne a legnagyobb harmóniában élnünk? Rákóczi népében magyar is, német is, szlovák is volt, miért nem menetelhetünk továbbra is együtt. Egymás iránti nagyobb tisztelettel, de szeretettel is. A következő nap Pozsonyba érkeztem. Csak annyi időm van, hogy végigfussak a város egyik főutcáján, miközben keresem mindazt, ami itt magyar. Gondolatvilágomban megelevenednek a régi országgyűlések napjai, az utcákon ott látom a képviselők hintóit, a vitatkozó jurátusokat, a főutcán a magyar és szlovák kislányokat, az üzletekben a magyar, szlovák és német kereskedőket. Én megszerettem ezt a népet. A szlovák embereket. Sokáig éltem velük egy fedél alatt. Igazi énjük a szelídség, békesség. A baráti jobbtól megriadnak egy kicsit, nem tartják őszintének, ha viszont a szívünket is a tenyerünkbe tesszük, elfogadják azt. Későn este érkeztem Győrbe. Nem mehettem már sehova. A kóbor kutyák és kóbor macskák testvértelen társaként kóboroltam a városban. Nézegettem a bezárt kapukat, leeresztett ablakredőnyöket és találgattam, hogy azok mögött kik tértek nyugovóra. Hány helyen nem alszanak. Itt is, ott is sebesülteket, hősi halottakat gyászolnak, bizonytalan a holnap kenyere, a város felé közeleg az első vonal rombolásának veszedelme. Hiába vagyok most már valóban itthon, kérdés, milyen szemekkel néznének rám,