Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Mindaz, amit láttunk, nem növelte harci készségünket. Az élet kegyetlen ítélőszéke előtt álltunk és nem tudtuk, mire ítél? Az is lehet, hogy halálra. Amikor végre megindult az üteg, jelezték, hogy megérkezett az eltűnt két tüzérünk. A büntetés kockázatát vállalva még egy látogatást tettek a haldokló öreg asszonynál. Vittek neki még egy kis élelmet. Ma sem tudom, hogy lengyel volt-e vagv ukrán. Ők sem tudták. A nagy kapu előtt, amelyen átlépünk a mulandóságba vagy az örökkévalóságba, tökéletesen mindegy. Amikor a város északkeleti kapuját elhagytuk, az első vonalban lévő gyalogosok úgy néztek ránk, mint akik egyenesen a mennyországba igyekszünk, vagy szovjet fogságba megyünk. Röviden, csak úgy lóhátról érdeklődtünk, hogy mit tudnak? Nem kaptunk használható választ. Ők sem ismerik ki magukat, nem tudják, hogy mi a helyzet, ez óráról órára változik és egyre rosszabb lesz. Nem tudják megmondani, hogy meddig nyomultak előre a szovjet csapatok. Az a feltevésük, ha Delatyn elesett, tarthatatlanná válik az attól északra húzódó frontszakasz is.