Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

szer nélkül űzött vadként vonultunk vissza a Keleti-Kárpátoktól a Nyugati-Kárpátokig. Jóformán visszalövés nélkül, de szüntelenül lövetve. Az a táj, ahol a kocsim kanyarog, most csendes. Ha sikerül újra visszavonulnunk, csatatér lesz itt is. A terepen, a hegyoldalban, a Garam völgyében látni vélem az újabb csaták nyomait, elhullt hüvelyeket, puskákat, eltört ágyúkat, lótetemeket, elesett katonákat. Ott a temető hantjai között látom a meghúzódó gyalogost, aki talán fel sem kel a hantok közül, ott találja egy lövedék, egy gránátszilánk... Igen, célpontok voltunk. Attól függött az élet, hogy eltalálnak-e. Nekem szerencsém volt. Az egyik nekem szánt gránátszilánk a térdem alatt a köpenyemet szakította át, az elfáradt repesz pedig, amelyik a karomat érte, a köpenyemen, pulóveremen ingemen át 10-15 apró mákszemmé hasadva a bőröm alá fúródva jelezte, roszszabbul is járhattam volna. Nagyon rossz a vadnak, de a vadász sorsát sem irigylem. Egy alkalommal az ütegtől leszakadva egy erdős hegyháton egyedül mentem át, s tudtam, hogy az erdő tele van szétszóródott szovjet katonákkal és partizánokkal. Felmerült bennem, mi lesz akkor, ha egyszer valamelyikkel szembetalálkozom, s az marad életben, aki először lő (és talál). Tudtam, hogy én nem fogok lőni. Nem leszek képes arra, hogy öljek. Megöljek egy teljesen ismeretlen embert, aki egy anya gyermeke, s esetleg egy gyermek apja. Gyávaság volt ez? Nem, tudomásul vettem, esetleg meg kell halnom. De nem kell az életem más halála árán. Ott, azon az úton szinte szünet nélkül töprengtem, mi lesz a sorsa az ütegnek, tüzérbajtársaimnak. A félelmetes kérdésre csak két év után kaptam választ. Eltávozásom napján újabb egérutat vettek és kijutottak ebből a katlanból is. Még két-három harcálláspontot foglaltak el, s részükre befejeződött a háború harci szakasza. A hadosztály megadta magát, s fogságba került az egész üteg. Másfél év elteltével jöttek haza. Egyszerre kerültek fogságba, de egyenként, kisebb nagyobb csoportokban tértek meg. De nem mindenki élte túl az eseményeket. Erről-arról megtudtam, hogy az utolsó órákban, talán percekben érte el a végzet, elesett a további utóvédharcban. Volt, aki nem bírta ki a hadifogságot, az azt megelőzően legyengült szervezete felmondta a szolgálatot. Egy járványos betegség egyszerű suhintása elvitte, a szokatlan hidegben megfagyott a kinti munkán. Nem egy, úgy eltűnt - még a harcok során vagy a hadifogságban, hogy senki sem tudott róla. A tisztiszolgámnak tudtam a címét, többször írtam neki, de sohase jött válasz. Legjobban talán Pálházay László karpaszományos őrmester sorsa rendített meg. Fiatal, lelkesedő ember volt. Jó katona, aki katonatiszt szeretett volna lenni. Apja főtörzsőrmesterként szolgált a hadseregben, így magával hozta a tisztek, a felsőbbség iránti tiszteletet, s önmaga is arra törekedett, hogy ezek közé jusson. Mindenkor szolgálatkész, jó eszű, bátor gyerek, akinek ideálja a hős német katona, aki nem vesztheti el a háborút. Sokszor beszélgettem vele. Igyekeztem tárgyilagos képet festeni az általános katonai helyzetről - de reménytelenül. Az előregyártott és beléitatott tartalmatlan szólamokkal válaszolt.