Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Közöltem vele a történteket. Majd a következőket mondtam. - Alezredes úr, tudom, hogy bátor ember, nem enged a negyvennyolcból, nem engedi meg, hogy a németek a parancsnoksága alatt álló ütegének egyik tüzelőállását a legénységgel együtt kitegyék a helyéről. Én viszont szeretném, ha e miatt nem lenne kellemetlensége. Ajánljon fel egyezséget. A németeknek átadunk egy melléképületet - ez jó lesz a katonáknak - és odaadjuk az udvar egy részét a trén szekereknek. Mogyoróssy alezredes örömmel fogadta a megoldást. - Rendben van fiam, felajánlom nekik, ha felhívnak. Mogyoróssy alezredesnél a „fiam" kifejezés elismerés volt. Másnap a németek elfogadták a javaslatom, birtokba vették az egyik melléképületet és a trén szekereket behúzatták az udvarba. Ezzel újra közvetlen közelségbe kerültünk a németekkel. A tüzérek nem jó szemmel nézték, hogy a német trénalakulat katonái sokkal jobb kosztot esznek, mint a magyar katonák. Míg a magyar katona esténként levest vagy kenyeret és marmeládét evett, addig a németek kolbászt, sajtot, húskonzervet és még ki tudja mi minden mást. Igyekeztem csitítgatni a kedélyeket, de nem sok sikerrel. Az egyik napon, amikor végigmegyek a legénység körletén látom, hogy a tüzéreim kolbászt és húskonzervet esznek. - Honnan kerítettétek - kérdeztem az egyik lövegkezelőt. - Hadnagy úr, akadt - hangzott a válasz. - Azt látom, hogy akadt, de honnan akasztottátok le? - Hát... a németnek volt némi felesleg ... - Tessék? Csak nem loptátok? - Rekviráltuk, Háború van. - Tudod, hogy milyen bajba keveritek magatokat és az üteget? - Mire bajba kerülnénk, megesszük a bűnjelet ... Felháborodásom nevetésre fordult. A nevetés feloldotta a feszültséget, a büntetendő cselekmény csínybravúrrá lépett elő, amelyre büszkék lehettek. Körgyűrűbe fogtak és elmondták az esetet. A németek az udvaron, a társzekerek mellé őrséget állítottak. Nekünk eddig csak a lövegeknél volt őrségünk. A lövegkezelő tüzérek elhatározták, ez időtől most már az udvaron is tartanak őrséget. Ennek megfelelően, este nyolckor kiment egy magyar őrszem az udvarra és együtt sétálgatott a német őrrel. A magyar sváb vidékről származott, szóba elegyedtek. Egy idő után a magyar felveti, hogy miért őrködnek ketten. Egy órát aludjon a német, egyet aludjon a magyar, s váltják egymást. A német jó szívvel beleegyezik az ajánlatba, s amíg az igazak álmát aludta, a magyar tüzérek meglátogatták a társzekereket. Engem nem mertek megkínálni a zsákmányból, mert akkor minden kitudódik. Érthető, a németeket felháborította az eset. Miután a magyarok orruknál fogva vezették őket, nem engedte meg a büszkeségük, hogy szóljanak. Egy biztos, most már nem álltak kötélnek, nem vállalták a közös őrséget.