Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

- Miért nem maradtál még? - kérdezte tőle Pócsi László. - Már nem volt rá szükség - válaszolta Harsányi lehorgasztott fejjel. - Mi van vele? Mit mondanak az orvosok? - őrmester úr, meghalt. Testvérével kapcsolatban talán most mondta ki először ezt a szót, mert megrendítette, zokogás rázta meg a vállát. Az egész háború során kevés haláleset rendített meg ennyire. Mert szinte a halott alteregójával, a hozzá tökéletesen hasonlító testvérével kellett szembenéznem. Amikor ezt a két gyereket bevettük katonának mi jót akartunk! Ha ott maradnak, ahonnan velünk eljöttek, elhurcolják őket, s ki tudja, hogy hová viszik. Ennek ellenére felmerül a kérdés, feltétlenül meghalt volna ez esetben is az egyik? Nem képzelhető el, hogy mindkettő átvészeli a háborút? Nagy kérdés ez, amelyre most már hiába keresi az ember a választ. Harsányi Imre megkapta Rozsnyón a teljes végtisztességet. Testvérének a lelke ott maradt a sír mellett. Ettől az időtől kezdve élő halottként lézengett az ütegben. S mindenki tisztelte a fájdalmát. Nagyon szomorú volt a karácsonyestünk. Valamivel enyhítette az, hogy az erdész Pócsi Lászlót és engem meghívott magához. Meleg családi kör fogadott. Az erdész fiatal felesége nagy szeretettel vett minket körül. Pedig nem valami jó a lelkiállapota. Hat-nyolc hónapos terhes, nem tudja, mi lesz vele, ha eljön az ideje. Nem bírja már a háborút. Megrezzen minden ágyúlövésre. Igyekszik körülöttünk karácsonyi hangulatot teremtetni. Nem többel, mint kedvességgel, szeretettel. S nekem olyan jól esik látni egy családi kört. Amelyik annyira hasonlít egy békebeli családi körre. A községben is kihirdették az általános behívót. Az erdész arra az időre, amíg az üteg a községben tartózkodik, nálunk szeretne katonának jelentkezni. Egy-két nappal korábban már elő is adta kérelmét Pócsi Lászlónak. Örömmel járultam hozzá. Már gyakorlatunkká vált, hogy addig, amíg egy területen vagyunk, az ott lévő katonaköteles fiatalembereket felvesszük, s tudomásul vesszük, hogy akkor, amikor távozunk, egyszerűen lelépnek, hátramaradnak. Az üteg különböző álláspontjairól beérkező tiszteket is megrendíti Harsányi Imre halála. Pálházay László, aki mindenkor rendíthetetlennek mutatkozott, magába mélyed. Csak egy-két évvel idősebb Harsányi Imrénél. Várkonyi István hadnagy egy nagy cifrával juttatja kifejezésre véleményét a háborúról és mindazokról, akik ezt megindították. Lovaglópálcájával rácsap az asztalra. Miért ez a sok felesleges halál? Meddig tart még? Nem sejthette, hogy neki már nem sokáig.