Katona Béla: Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalmi topográfiája 2. Ajaktól Zsurkig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 41. Nyíregyháza, 1996)

Werner Gyula (Kassa, 1861. március 23—Kisvárda, 1940. április 1.) Pályáját tanyai tanítóként kezdte Nyíregyháza környékén, majd polgári iskolai, illetve kereskedő-tanonciskolái tanárként dolgozott. 1899-ben a polgári fiúiskola igazgatója lett Kisvárdán. A tanítás mellett igen aktív szerepet vállalt Kisvárda közéletében és szellemi életében is. A húszas évek elején egyik vezető egyénisége volt a helyi Irodalmi és Művészeti Egyesületnek, majd a Kaszinónak. Ez utóbbinak százéves történetét is megírta. Munkája 1940-ben önállóan is megjelent. Terjedelmes közmondás-gyűjteményt is szerkesztett, s egyik kezdeményezője volt az 1940-ben kiadott Kisvárdai Almanachok. Több iskolatörténetnek is ő a szerzője. Irodalom: Néző István: Werner Gyulára emlékezve. Kis-Város, 1995. június. Bán Lajos (Nyíregyháza, 1873. augusztus 14—?) Sárospatakon szerzett tanítói oklevelet. Pályáját 1893-ban Dévaványán kezdte, majd Nyíregyházán működött. 1902-ben került Kisvárdára, s ott 1909-ben igazgató lett. 1931-ben a Magyar Tudományos Akadémia Wodianer-díjával tüntették ki. Cikkei főként a helyi lapokban láttak napvilágot. Önálló kötete: Temetési énekek gyűjteménye. Nyíregyháza, 1900. Irodalom: Molnár József: Adalékok Szabolcs-Szatmár megye művelődéstörténetéhez. A Kossuth Gimnázium Jubileumi Évkönyve. Nyíregyháza, 1956. Ady Endre (Érmindszent, 1877. november 22—Budapest, 1919. január 27.) A Felsőszabolcsi Hírlap 1914. január 25-i számában érdekes híradás jelent meg Ady Endre Kisvárdán címmel. A közleményből azonban, sajnos, kiderül, hogy nem egy már megtörtént, hanem csak egy remélt látogatásról van szó. Az ügy előzményei a következők. Szombati-Szabó István kisvárdai református lelkész 1914. január 6-án kelt levelében meghívta a költőt egy kisvárdai felolvasásra. Egy jótékonysági farsangi egyházi összejövetelen kellett volna fellépnie. Eléggé köztudott, hogy Ady irtózott a nyilvános szereplésektől, s csak a legritkább esetekben vállalkozott ilyen találkozókra. Hogy ezúttal mégsem utasította el egyenesen a meghívást, annak első sorban az lehetett az oka, hogy SzombatiSzabó István nemcsak lelkész volt, hanem maga is neves költő, már több megjelent