Németh Péter (szerk.): Szabadhegy István huszár alezredes naplója 1944. (Jósa András Múzeum Kiadványai 41. Nyíregyháza, 1995)

Az utolsó huszár

egy esetleges katasztrófa elkerülhetetlensége kisérti. De érzelmeit továbbra is le kell győznie és nem szabad mutatnia. Röviddel 21 óra után a védők jelentik, hogy a sötétség beálltakor egy T-34 és kis erő gyalogság betört az állásba. Zavar és pánik keletkezett. Egyes támpontok viszszaugrottak a kis erdő felé. Az ezredcsoport-parancsnok a rohamszakasszal kirohan a betörés helyére és az eléggé erős ellenséges gyalogsági tűzben rendezetlenül visszafutókat felfogja, rendezi és a kis erdő északi és keleti szegélyén új állásba rendeli. Kiderült, hogy az oroszok gyenge erőkkel tényleg betörtek egy helyen a védőállásba, de - valószínűleg a sötétség miatt — a T-34 a vonal előtt a magas gabonatáblában leállt, a gyalogság pedig visszavonult pár száz méterre, ahol támpontszerűen beásta magát. Ezzel a harc ezen a részen elült az éjszakára. Kb. 23 óra lett, mire az ezredcsoport-parancsnok új harcálláspontjára, a műúttól nyugatra lévő erdőrész mentén vezető árokba visszaérkezik. Ekkor jött a következő meglepetés. Egyszerre 8-10 ellenséges bombázó jelent meg a kis erdőnek a műúttól keletre eső része felett és arra kb. 60-80 bombát dobott (egyesek számolták). A sivítás félelmetes, a hatás megrendítő volt. Minden bomba tompa becsapódásába a föld beleremegett. Szorongatott percek következtek, különösen a csoportparancsnok számára, felelőssége tudatában. Elszorult torokkal és halálra váltan várta mindenki, mikor esik egy bomba a kis erdő nyugati részébe is. Mindenki húzódott le az árok medrébe. Sokan fogvacogva remegtek. Egy bomba becsapódása elég lett volna, hogy az ottaniakból senki ne maradjon élve. A bombázás kb. 1/4 óráig tartott, de az is örökkévalóságnak tűnt. A legközelebbi bomba kb. 150 méterre esett le a csoporttól. Amint később a bombázott helyet szemrevételezték, kiderült, hogy az ellenség „szőnyeget" fektetett a kis erdő keleti részére. Egyik tölcsér a másik mellett tátongott. A védőállásbeliekben nem esett kár. A bombázás alatt a csoportparancsnokot úgy vették körül az árokban, mint a csirkék a kotlóst. Senki sem szerette volna, ha valaki akkor lefényképezte volna az arcokat. Nagy volt a fellélegzés, midőn a gépek eltávoztak. Mindenki megilletődve adott hálát a jó Istennek. Ez esetben is szerencséje volt a csoportparancsnoknak, mert hallgatott előérzetére. A csoportparancsnok a kiállt izgalmaktól holtfáradtan lefekszik az árokban és azonnal elnyomja az álom. Júl. 15- Kb. 2 óra tájban felrázzák a csoportparancsnokot azzal, hogy kb. 4-5 T34 betört az „M" csoport és az 5. század között. A csoportparancsnok nem hallja a kis erdő sarkára felállított páncéltörő ágyú lövéseit. Odarohan. A páncéltörő ágyú hűlt helyét találja. „Meglépett" az egész „M" csoporttal. (Valószínűleg északnyugati irányban az úton a nagy erdőn át.) Ez volt az első tudott eset, hogy páncélos járművek éjjel támadtak. Páncélosok éjjel vakok. Úgy látszik azonban, nagyon lebecsülhették a védőket és meg voltak győződve, hogy azok nem rendelkeznek páncélelhárító fegyverekkel. Ezzel a „H" ezredcsoport válságos helyzetbe került. Nem maradt más hátra, mint az egész ezredcsoportot állásából azonnal déli irányba, Pruzana felé kivonni. Ugyanekkor érkezik a hadosztálytól a parancs a visszavonulásra. „H" ezredcsoportparancsnok kiadja parancsait a lépcsőzetes kivonásra. Első lépcsőben a lovas rész, másodikban az „F" csoport vonul el. Ahogy a csoportparancsnok a lovas rész élé-