Németh Péter (szerk.): Szabadhegy István huszár alezredes naplója 1944. (Jósa András Múzeum Kiadványai 41. Nyíregyháza, 1995)

Az utolsó huszár

Amint az osztályparancsnok szökellve harcálláspontjára visszaér, ott szokatlan sürgés-forgást, feltűnő mozgást talál. Kiderül, hogy akkor, amikor az osztályparancsnok harcálláspontjáról kifutott, nem vette észre, hogy mögötte, önként, két rohamszakaszbeli tisztes is egyidőben vele kiugrott a téglavetőből. Követni akarták. A tiszt parancsnok nélkül maradt rohamszakasz ugyanis közösen elhatározta, hogy az osztályparancsnok személyére különösen fog vigyázni és válságos helyzetekben nem hagyja magára. Ez történt most is. Ketten azonnal utána mentek, amint látták, hogy egyedül indul el a gyanúsnak látszó helyre. Mert végeredményben tisztázatlan volt, hogy saját vagy ellenség mozog-e ott. Alig tettek azonban egy-két szökellést mögötte, mindkettő könnyen megsebesült. Éppen akkor kötözték őket. Ezért volt a sürgés-forgás a harcállásponton. Az osztályparancsnok majdnem sírva fakadt az első pillanatban, midőn megtudta a történteket, a ragaszkodás eme kimagasló megnyilvánulásán. Ez sem volt más, mint az igazi lovas szellemből fakadó összetartozóság, az igazi bajtársiasság, az egymást cserben nem hagyás érzése és nem utolsó sorban a vérükben lüktető huszárvirtus, ami a lovasságot - parancsnokokat, legénységet — egybeforrasztotta. 21 órakor - két szakaszt utóvédként visszahagyva — az alosztályok simán kivonulnak állásaikból. Kb. 30 kilométeres gyalogmenet után az osztály átkel a Visztulán éjfél körül a Henrikow-Tarchomin mellett vert hadihídon (7. sz. vázlat). Nagy érzés volt! A rádiónál Fehér Imre tartalékos zászlós, mögötte áll Holló Mihály őrmester, aknavető parancsnok.