Németh Péter (szerk.): Szabadhegy István huszár alezredes naplója 1944. (Jósa András Múzeum Kiadványai 41. Nyíregyháza, 1995)

Az utolsó huszár

visszafoglalta a támpontot. Ebből is látható, hogy még nem fogyott ki a virtus a huszárból! 5 órakor az ellenség több hullámban, kb. század erőben a támpontot újból megtámadta. A raj ennek a túlerőnek ellenállni nem tudott. Kénytelen volt a védővonalba visszatérni. A nyolc fő erős rajnak egy halottja és egy sebesültje volt. Többé az oroszt ebből a támpontból kiverni nem sikerült. (Utólag az osztályparancsnok magában kérdi: kinek volt igaza? Ennyi veszteség és semmi eredmény megérte-e az akció végrehajtását? Abból a támpontból az oroszt összefogott tűzzel is ki lehetett volna verni veszteség nélkül. Ha adtak volna elég lőszert hozzá!) Hajnalban az osztály jobbszárnyához csatlakozó 3/H-nél nagy lövöldözés kezdődik. A 3/11. jelenti a hadosztályparancsnoknak, hogy erős ellenség betört állásába. Vaklárma volt. Az ellenség csak heves tűzcsapást mért rá és 200 méterre közelítette meg. A hadosztály feleslegesen riasztotta, amúgyis csak gyenge erejű, tartalékát. A hadosztályparancsnok dühöngött. Az osztályparancsnok „dugót" kapott. Emberileg azonban ezek az esetek megérthetők. A silány viszonyok között az ember idegzete felmondja a szolgálatot és mindjárt rémképeket kezd látni. Az állandó éber figyelés és fokozott készenléti állapot, valamint az a tudat, hogy minden perc halált hozhat, fölényben lévő, gyilkos ellenség áll szemben, mindenkit testileglelkileg kimerít. Az emberek a fáradalmak, a rossz koszt és a nagymértékben dúló „ukránka" (hasmenés) következtében lesoványodtak, legyengültek. Mindenki fél a fogságba jutástól. Nem csoda tehát, ha a csapat az első komoly ellenséges megmozdulásra állóképességét elveszti és elfut. Az idősebb, tapasztalt parancsnokoknak meg kell ezt érteni és ezeket számításba véve, a vezetést megoldani, a csapatot kézben tartani. Ez néha emberfeletti követelmény elé állítja a vezetőket. Nem mindig rajtuk múlik, hogy a vállukra rótt feladatot nem tudják megoldani. E napon három német rohamlöveg erősítésül az osztály állásában visszamarad. A 4. század közepén a védőállásban beássák magukat. Egyelőre mint támogató tüzérség szerepelnek. A legénység nézegeti őket. Örül nekik. Biztonsági érzése egyszerre megszilárdul. Este a hadosztály kiküldi Guderian német vezérezredes, a német haderők vezérkari főnőkének dicsérő okmányát, melyben a lovashadosztály hősies magatartását teljes mértékben elismeri. Gyenge vigasz! Még nem is ír az ejtett sebekre. Mindenki általában csak savanyúan mosolyog. Igazán örülni senki nem tud neki. Bár az is igaz, hogy egy más magyar alakulat sem kapott ilyen tartalmú dicséretet. Szept. 9- Majdnem minden nap esik már. Az idő szeles és hűvösre fordult. A napnak nincs már ereje. A vonal előtt a csend feltűnő. A megfigyelők semmiféle mozgást vagy eseményt nem észlelnek. A muszka - szokásához híven - mesterien rejtőzik nappal. E jelek - aki ismeri azokat - inkább nyugtalanítók. ( } Délután a figyelők egy újonnan kiemelt, orosz bunkert állapítanak meg (10. sz. vázlat) kb. 1 kilométerre a 4. század balszárnya előtt a vasútvonal mentén. Ezt az egyik rohamlöveg kilövi. Telitalálatot kap. Emberi foszlányok, végtagok és katonai felszerelési cikkek repülnek fel a levegőbe. Az egész vonal figyeli az eseményt. Mindenki örül és vigyorog. Egyszer a magyaroknak is sikerül valamit visszafizetni bántódás nélkül. Ezután a rohamlöveg beszünteti a tüzet, nem akaiván tüzelőállá-