Bene János: Az 1. huszárhadosztály emlékezete. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 40. Nyíregyháza, 1994)

Az utat a németek már napokkal ezelőtt aláaknázták, és most, ha mindenki visszavonul, mindent a levegőbe röpítenek. így megyünk tovább nótaszóval, s lassan már kezd virradni. Reggelre érünk Luniniecbe. A várost azóta többször bombázták. A németek most gyors ütemben hagyják el a települést, a robbantások mind sűrűbbek. A szénatelepre megyünk, ahol az élelmet is kapjuk. Amennyi lótápot csak fel tudtunk rakni, feltettük a kocsikra és a gépkocsira, a többit majd én viszem magammal az eleségvonattal, mely majd délután fut be. Azzal maradok le, hogy Lunin bejáratánál a gh. gépkocsi megvár. Mivel a többiek elmentek, én egy fa alá húzódok, közel a pinszki úthoz. Nemsokára befut az eleség vonat is Purgly főhadnaggyal az élen. Jelentem neki az esetet, majd az egész részleg megáll és mindent felpakolnak. Minden alosztály a saját járandóságát. A rakodás után az 5. század vételezőjének kocsijára szállok és irány Pinszk. Egyelőre jó deszkaúton haladunk elég gyorsan. Néhány német gépkocsi velünk egy irányban halad, vagy szembe jön velünk. Egy-egy gépkocsi óriási port ver fel, úgyhogy már se látunk, se hallunk a portól. Wolka községig megyünk, ahol pihenőt tartunk, majd egy óra múlva elindulunk Lunin felé. Szívszorongva várom Lunint, hogy tényleg várnak-e? Estére értünk oda, de a gépkocsinak se híre, se hamva. Ez nagyon elkeserít és szomorúan ülök a kocsin. A településen áthaladva megállás nélkül megyünk tovább Pinszk felé. Hideg éj Ígérkezik, nekem pedig a zubbonyon kívül nincs egyebem. Egy jó meleg takarót kapok és úgy szundikálok. A menet alatt az éj néha szép holdvilágos, néha meg szomorúan borongós. Sok világító lövedék röpköd a levegőben. Itt már nemigen van deszkaút, hanem homok és bizony a lovak szuszognak is erősen. A kocsin szundikálunk, vagy beszélgetéssel igyekszünk agyonütni az időt. Július 8. Menetelünk és már kezd pirkadni. Ekkor megállunk pihenőt tartani. Úgy 4 óra tájban megindul a vonat, ekkor azonban utóiérnek minket a német menekülők. A vonatot kettészakítják és ők is besorolnak. Sokáig kell várni és mérgelődünk ezen a cseppet sem udvarias magatartáson. Ez nagyon elkeserített és ettől kezdve valahogy kerültem a németek társaságát, s örültem, ha egy nap nélkülük telt el. Nagy sokára elindulunk. Gyalog megyünk, mert az út újra rossz. Egy vasútállomás körül újra megismétlődött a német „udvariasság". Ez újra egy döfés volt, meg az is, hogy itt sem vártak meg az autóval. Ez nagyon lehangolt és teljesen csüggedten folytattam utamat. Hol gyalog, hol a kocsin megyünk tovább. A Jasiolda folyón egy nagy hadihídon áthaladva elérjük a kövesutat. Mindenki fellélegzik, mert most már gyorsabb ütemben menetelhetünk. Majdnem ügetésben megyünk egészen Pinszkig. Sokáig tart, míg megtudjuk, hol tanyáznak a mieink. A város már szinte teljesen kiürítve. Végre egy nagy üres térségen megtalálom a vonatunkat. A rossz kedvem még most sem múlt el és így nem is nagyon beszélgettem. A többiek ezt mindjárt észrevették rajtam, és egyre hajtogatták, hogy nem őrajtuk múlott, hogy nem vártak meg. Mindenfelé feltört lakások. Amit még hátrahagytak, azt a katonaság hordta széjjel. Egy közeli házban szétnéztem. Borzalmas látvány tárult a szemem elé. Minden felforgatva, összetörve, széttépve. Közben az alosztályok kétnapi élelmet vételeznek. Mivel a zabot nem tudják megukkal vinni, ennek vételezése elmarad. Itt a csapatot nyugat felé irányítják, a vonatot pedig Brest-Litovszk felé. Este pakolunk és megyünk ki a városból. A teljes sötétségben hagyjuk el a várost. Mivel éjjeli menetre számítunk, a gépkocsin is úgy rendezkedtünk, fekhelyet 70