Lakatos Sarolta: Rendjelek és kitüntetések a JAM-ban (Jósa András Múzeum Kiadványai 39. Nyíregyháza, 1994)

A rendjelek, kitüntetések történetének áttekintése - Az egyházi lovagrendek

A rendjelek, kitüntetések történetének áttekintése A kitüntetés, az érdemes cselekedetek megjutalmazása egyidős a közösségi életet anyagi, fizikai és szimbolikus jellegű eszközökkel, így a büntetéssel és jutalmazással is szabályozó emberi társadalommal. A kitüntetés (eszköz- és hatásrendszerével) mindig fontos szerepet játszott az individuális cselekvéseknek a mindenkori politikai, hatalmi viszonyok, a társadalom egésze vagy annak kisebbnagyobb csoportja által elvárt, megkívánt irányba történő befolyásolásában. Tárgyiasult formája a méltó, kimagasló, hasznos tevékenységek elismerését közvetíti, látható jelét adja a szerzett érdemeknek, ezáltal serkent, ambicionál is. A mai - viselhető - legmagasabb kitüntetésnek számító rend, rendjel megjelölés a latin „ordo" (rend) szóból származik, és eredetét tekintve a keresztes háborúk idején létrejött, a szerzetesi — karitatív - katonai eszményt egyesítő egyházi lovagrendekhez nyúlik vissza. Az egyházi lovagrendek A keresztényüldözések megszűnte után — midőn I. (Nagy) Constantinus császár idején (306-337) a kereszténység a hatalmas Római Birodalomban szabadon gyakorolható és a császár által támogatott vallás lett - az európai keresztények áhítatos tisztelettel tekintettek a Szentföldre és Jeruzsálemre, a Constantinus által a keresztények szent helyének nyilvánított városra. A középkor fanatikus buzgalmú vallásos emberének legfőbb vágya volt, hogy életében egyszer elzarándokoljon Jeruzsálembe, ahol a gyermek Krisztus időzött, ahol kereszthalált halt, s így a Megváltó valóságos nyomdokába léphessen. A Szentföldre érkező, a hosszú és veszélyes, viszontagságos úton megfáradt, kiéhezett vagy beteg zarándokok testi és lelki istápolására Európából jámbor, tudós szerzetesek települtek át, és idővel - a jószándékú, módos emberek, valamint uralkodók, királyok támogatásával

1 — zarándokszállások, ispotályok, zarándokgondozó helyek létesültek. A Szentföld, történelmének kezdete óta kultúrák, civilizációk, népek ütközésének színhelye, gyakran háborúk dúlta terület. A Római Birodalomban Augustus császár idején római provincia volt, a Birodalom bukása után a Bizánci Császárság tartománya. A VII. században az arabok hódították meg, de kezdetben, mivel maguk is szent helynek tekintették, viszonylagos türelemmel viseltettek a keresztény zarándokok iránt. Az arab kalifátus felbomlása után a közép-ázsiai eredetű szeldzsuk törökök hajtották uralmuk alá a XI. században. A szeldzsukok részéről megnyilvánult vallási türelmetlenség vezetett a középkor legnagyobb hadi vállalkozássorozatához, a keresztes háborúkhoz (1096-1291). II. Orbán pápa 1095. november 27-én a franciarszági Clermont-i zsinat idején hirdette meg a Szentföld keresztény kegyhelyeinek felszabadítására a Szent háborút. Az egyházi lovagrendek létrejöttüket e keresztes háborúknak köszönhették. Az arabok és a szeldzsukok az ispotályokat, zarándokgondozó helyeket sem kímélték, ezért szükségessé vált (a kereszteslovagok nem voltak állandóan a Szentföldön), hogy az ottlévő szerzetesrendek saját erejükkel védjék meg a zarándokokat. A szerzetesi hármas fogadalmat a „hitetlenek" elleni szüntelen harc fogadalmával kiegészítve, meglévő szervezeteiket a fegyveres védelmet is biztosító egyházi lovagrendekké alakították át. Pápai megerősítéssel működtek, élükön a csak és kizárólag a pápától függő nagymester állt. A Szentföldre érkező keresztes vitézek közül számosan léptek soraikba, mert az egyre gazdagodó lovagrendek biztos megélhetést és rangot biztosítottak számukra. 2 Szentföldi hierarchiájukathárom réteg alkotta: a vitézi, katonai és tisztségviselői feladatokat ellátó lovagok; a rendházak kápolnáiban, templomaiban, ispotályaiban, a hadigályákon szolgáló papok (lelkipásztori és beteggondozói tevékenység); valamint a legnépesebb réteget képviselő szolgálótestvérek és fegyverhordozók. Az egymást követő nagy keresztes hadjáratok előkészítésében és hadműveleteiben vezető szerephez jutottak, de a hadjáratok közötti időben is forgatták fegyvereiket a velük szembenálló egyiptomi Fátimidák (arabok) és a szeldzsuk törökök változó államalakulataival szemben. Hatalmas várerődítmények egész láncolatával biztosították a veszélyeztetett határvidéke-