Katona Béla: Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalmi topográfiája (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 38. Nyíregyháza, 1994)

Mikszáth Kálmán (Szklabonya, 1847. január 16—Budapest, 1910. május 280 Mikszáth a Pesti Hírlap tudósítójaként, 1883 nyarán, a hírhedt eszlári vérvád-per végtárgyalásának idején (június 17-től augusztus 4-ig) tartózkodott Nyíregyházán. Hosszúra nyúlt és nem túlságosan sikeres írói indulása után, pályájának ekkor már felfelé ívelő szakaszában, 36 éves korában járt itt. Az igazán nagy művek ugyan még előtte voltak, de a Tót atyafiak és a Jó palócok című kötetekkel már megalapozta írói hírnevét, s a Tisztelt Ház világát bemutató, szellemes parlamenti karcolataival bebizonyította a közéleti és politikai aktualitások iránti rendkívüli fogékonyságát is. Minden bizonnyal ez utóbbinak köszönhette, hogy a szerkesztőség éppen őt küldte Nyíregyházára a világra szóló tárgyalás kezdetén. A „nagy per" másfél hónapja alatt Mikszáth egy kötetre való tárcát, cikket és távirati tudósítást küldött lapjának a nyíregyházi tárgyalásokról. (Ezek legteljesebb gyűjteménye az író Összes müvei kritikai kiadásának 66. kötetében található. Akadémiai Kiadó. Bp. 1972. Sajtó alá rendezte: Rejtő István.) írásainak többsége nem egyszerűen bírósági krónika volt, sokkal inkább az író személyes megfigyeléseinek, benyomásainak foglalata, afféle háttér-történetek, interjúk, jellemrajzok és anekdoták gyűjteménye. Ez nemcsak az író alkatából következett így, hanem abból a munkamegosztásból is, amely közte és munkatársa között eleve kialakult. A Pesti Hírlap ugyanis Mikszáthon kívül Antalik Károly nevű belső munkatársát is Nyíregyházára küldte, aki országgyűlési gyorsíró is volt, így a tárgyalás egész menetéről gyorsírásos részletességgel, jegyzőkönyvszerűen tájékoztatta a lap olvasóit. Mint felvilágosult ember, Mikszáth természetesen, nem hitt a rituális vérvádmesében, de nem rokonszenvezett a perbefogott zsidókkal sem, akiket következetesen csak saktereknek nevezett. Nem volt antiszemita, de filoszemita sem. Nem állt egyik oldalon sem. Hol az egyik, hol a másik félen csattant csípős fricskája. Nem azonosult egyik párttal sem. Mindvégig szkeptikus szemlélője maradt az eseményeknek, a per az ő számára egy látványos irodalmi jellemtanulmány lehetőségét kínálta. A csendbiztosokat sem hitte vérszopó fenevadaknak, de a saktereket sem látta olyan ártatlan bárányoknak, mint ahogyan Eötvös Károly és védőtársai őket beállítani igyekeztek. Hogy helyesen járt-e el, csak az ítélet után tudta magában eldönteni, amikor hazatérése után keresztény ismerősei zsidóbérencseggel, zsidó ismerősei pedig antiszemitizmussal vádolták. Ekkor végleg megnyugodott: „Senki sincs velem megelégedve... Most már biztos vagyok benne, hogy mindig az igazat írtam." (I. m.: 294.1.) 32 •