Katona Béla: Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalmi topográfiája (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 38. Nyíregyháza, 1994)

Gömöry János (Nyíregyháza, 1869. május 12—Budapest, 1966. május 10.) Apja korábban Dessewffy Kálmán uradalmának tiszttartója volt Oroson, majd Nyíregyházán lett fogházfelügyelő. O már itt látta meg a napvilágot. Az apa korai halála után az óvónő édesanyának kellett gondoskodnia öt gyermekéről. A város akkor még egyetlen középiskolájában, az Evangélikus Főgimnáziumban érettségizett. Ezt követően Eperjesen és Greifswaldban folytatta tanulmányait. Tanári oklevelet szerzett, s hosszú időn át Eperjesen tanított, majd ugyanott lett a gimnázium igazgatója. Nyugdíjba vonulása után egy ideig Kassán élt, a második világháború után pedig Magyarországra települt át. Néhány nappal 97. születésnapja előtt a nyugdíjas pedagógusok pesthidegkúti otthonában halt meg. Gömöry János nem volt hivatásos író, utolsó éveiben azonban — barátai ösztönzésére — könyvet írt Emlékeim egy letűnt világról címmel. (Szépirodalmi Kiadó. Budapest, 1964.) Az egész könyv hallatlanul érdekes, a nyíregyháziak számára azonban különösen a Gyermekéveim című fejezet lehet nagyon tanulságos, amelyben — saját emlékeinek felidézése kapcsán — rendkívül színes, várostörténeti szempontból is forrásértékű képet rajzol a századvégi Nyíregyházáról. ízelítőül elég talán a fejezet néhány bekezdését elolvasni. „... bármennyire is haladt, fejlődött is e város fennállásának rövid pár évtizede alatt, születésem idején mégsem volt más, mint egy nagy falu. Igaz, hogy ebben az időben ilyen vagy ehhez hasonló volt csaknem minden alföldi város. A városiasság egy fő feltétele, a vízvezeték, nagyon is hiányzott Nyíregyházán. Ma a telepes, amikor valahol letelepszik, nem a lakóházára gondol először, de a vízvezetékre, a csatornázásra, világításra, kövezett utcákra és a jó közlekedésre. Az én gyermekkoromban Nyíregyházán mindebből semmi sem volt meg. Ott, hol mindig legnagyobb a forgalom, a városháza előtt, tavasszal és ősszel nemegyszer elakadt a talyiga a feneketlen kátyúban. Járdáról, kövezetről gyermekkoromban nekünk nemigen volt fogalmunk. A házak legnagyobbrészt vályogból, vertfalból épültek, s náddal voltak fedve. A téglából készült cserépzsindelytetős házakat könnyen össze lehetett számlálni. Ha jól emlékszem, még a nagyvendéglő is nádfedelű volt. Törvényszéki bírák, tanárok, megyei tisztviselők, ügyvédek, orvosok ilyen házakban laktak ... A mai nagyvendéglő helyén azelőtt egy hosszú, földszintes épület terpeszkedett. Vastag téglafalai régi voltát bizonyították. Hogy eredetileg mi célra és kicsoda építette, bizony, nem tudom. Most ezt rendezték be fogháznak. A bejárat délről volt, ott, hol a vendéglő bejárata van ma is. Kapu, utcaajtó és kerítés fából volt. Az épület elején állt az iroda, a fogházőrmester lakása, a legvégén eléggé elkülönítve, de ugyanazon nagy udvaron volt a mi lakásunk, a Bujtos felé pedig nagy zöldséges 55