Riczu Zoltán: Zsidó épületek és emlékek Nyíregyházán. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 34. Nyíregyháza, 1992)

eljárás szerint a levágott baromfit tollától megfosztják (tépik), — forróvízzel leönteni (kopózni) nem szabad, majd otthon a háziasszony perzseli, de nem annyira, hogy a bőrében lévő vér megpiruljon, felbontja, eltávolítja nyaki ereit és megvizsgálja a belsejét. Félórára állott vízbe tette, majd utána besózta, végül pedig háromszor leöntötte állott vízzel. A folyóvizes lemosás — leöblítés nem engedélyezett eljárás a tisztításra. A két hitközség Nyíregyházán is felépítette saját metszőhelyeit, a belvárosban. Az épületekre szükség volt, mert az ortodox hitközség tagjai mindig szigorúan betartották az étkezési szabályokat, a status quo hitközséghez tartozókból (a közösség összlélekszámához képest)„kevesebben kóseroltattak", de a „nagy többség igényelte a vágóhidat". A szombati ünnepi ételeket szinte mindenki kóser húsból készítette (főleg baromfiak húsából), tehát használták is a vágódat. Az 1940-es évek felé közeledve azonban a status quo hitközségből egyre többen hagytak fel az ősi szokással. Többnyire a metsző is a metszőhely telkén lévő házban lakott. Három épületről bőséges iratanyagot találunk, melyeket meg kell becsülnünk, ugyanis a zsidó közösséggel kapcsolatos iratok túlnyomórészt akkor maradtak meg, ha a levéltárba kerültek. Ez pedig abban az esetben fordult elő, ha a közösség a hatóságokkal került kapcsolatba valamilyen ügy folyamán (építési engedély kérése) és ennek dokumentumait (aktáit) megőrizték — levéltárba helyezték. Esetünkben a metszőhelyek sorsát fellebbezések sorozatán keresztül kísérhetjük figyelemmel, ugyanis a szomszédban lakók nem vették jó néven, ha ilyen épületet emeltek mellettük. Az ügyek nagyon sokáig elhúzódtak, eljutottak a legmagasabb havatalokig és így az utókor részletesen értesülhet az építkezés menetéről és az épületek használatáról. Fennmaradtak a hatóságok szemléinek és vizsgálatainak megállapításai, rendelkezései. A fellebbezések megítéléséhez tudni kell, hogy a városban nem volt kiépítve sem a vízvezetékrendszer, sem pedig a csatornahálózat, csupán esővízelvezető felszíni árkok voltak, de azok sem mindenütt. A város ilyen irányú fejlesztési tervei nem valósultak meg. A lakosság ásott és fúrott kutakból nyerte a vizet, a szennyvizet pedig emésztőgödörbe vezették, amely a kertben volt. A metszőhelyen keletkezett szennyvíz és az elfolyt vér (a zsidók számára a vér fogyasztása tilos) szintén az emésztőbe került. A vágások számának növekedésével a vér mennyisége is nőtt és ez okozta a problémát. Ugyanis a föld már nem tudta beinni (ez olyankor is előfordult, ha hosszabb ideig ugyanazt a metszőhelyet használták). A felgyülemlett vér rothadásnak indult és a környéken emiatt elszaporodtak a kártevők (patkányok). A szomszédok tiltakoztak ez ellen. A metszőhely tisztítását a hitközség által megbízott személy végezte, aki rendszerint ott is lakott. A Síp u. 12. alatt lévő metszöhelyhez építve máig megtalálható az a kis ház, ahol a tisztítást végző személy lakott. A tisztításhoz szükséges vizet a legközelebbi kútból hozta. A megnövekedett vérmennyiség kezelésére nem voltak egységes előírások. Több elgondolás született ennek a kérdésnek a megoldására. A hitközségek az új metszőhe) Visszaemlékezések alapján. 89