Bene János: A nyíregyházi huszárok. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 31. Nyíregyháza, 1991)

Délután 3 óra lehetett, amikor a 14. huszárezred rohamra induló részei a 3. és 4. század közötti szabad területen előrementek. Ugyanakkor a déli védőkörlet parancsnoka jelentette, hogy az orosz túlerő elől Bucsacsra kénytelen hátrálni. így tehát a rohamot a 14-es huszárok fél 5. és a 6. százada és az utászszakasz hajtotta végre Mayer Béla alezredes vezetésével. Adjuk át a szót most Vetter főhadnagynak, aki a 3. század állásai fölötti dombról figyelte a rohamot: „A domb valószínűleg a küzdőtér legmagasabb pontja volt. Az előnyomuló cserkeszek felé alig meredeken lejtett a terep, míg déli és délkeleti irányban gyenge esést mutatott. Mindent rengő kalászok borítottak. Az oroszok, legalább 4-5 század, javában, több sorban nyugati irányban vágtázva támadtak. Valószínűleg az állás közepét akarták áttörni, abban a hiszemben, hogy az már az északi szárny. Mikor pillanatok alatt tiszta képet nyertem, kirántott kardommal irányt mutattam. Az oroszok közben észrevehették a közeledő veszélyt és bámulatos gyorsasággal a vágtában közeledő huszárok felé arcvonalat alakítottak. De ekkor már a dombra érkeztek a vágtázó 14- huszárezred részei. Magam az első vonalhoz csatlakoztam pisztollyal kezemben, azt többször is elsütöttem. Nekilovagoltunk a lándzsafalnak. Az összeütközés hatalmas volt, az orosz lándzsafal szétmállott és most az egész harc, aránylag szűk téren, kis csoportokra oszlott. Ebbe az összetömörített lovaszömbe úgy a saját, mint az orosz tüzérség és géppuska is lőtt. Magam két tányérsapkás lándzsás orosszal kerültem össze, kétoldalról jöttek, de ebben a pillanatban egy huszár jött segítségemre, közben azonban az egyik orosz pikájával oldalba ütött. Az orosz látva sikertelenségét megfordult, eleresztette a szárat és lándzsájával nyergében hátrafordulva hadonászott. Szerencsésen gyors és fordulékony lovammal sikerült elébe jutnom és egy hatalmas vágást fejére és kezére mérnem, amire lefordult a lováról. Szabad voltam, visszatértem a harcoló huszárokhoz...Ezekhez csatlakoztam, vagdostam ide-oda, de nem tudom mit. Közben gyülekező jelet hallottunk fújni, mire, miután az oroszok is visszamentek, a gyülekező irányába vágtattam. Lejöttem a dombról, ott volt már Wehle kapitány, átvágott csákóval. Feje erősen vérzett. Az emberek gyülekeztek, s egy volt huszárom odajött hozzám és kérdezte: „Hadnagy úr! jól verekedtünk?" Megdicsértem és Apor tábornok keresésére indulta. Megtaláltam egy szalmakazal mögött. Ott volt Toókos százados és Lázár hadnagy, kinek lova vérzett, sebet kapott. Tudomásom és emlékezetem szerint Apor tábornok fúvatta a gyülekezőt, mert a harcoló részek oldalában új, hatalmas lovastömeg jelent meg. Úgy tudom, hogy közben a tüzérséget a mocsárvonal mögé rendelte. Ez ott tüzelőállásba ment, gyorstűzzel belelőtt a közeledő lovasságba és azt megállította. Az oroszok nem követtek, még járőrök sem mutatkoztak... Személyes benyomások: Majd mindenki, akinek volt pisztolya, pisztolyt rántott és avval igyekezett a lándzsafalba rést lőni. A huszárok a túlerővel szemben bámulatos lelkesedéssel küzdöttek. Az időérzést teljesen elvesztettem, fogalmam sem volt, mennyi ideig tartott a harc. A roham után nálunk győzelmi hangulat uralkodott. Az oroszok tényleg nem merték újra felvenni a harcot. Másnap reggel nézegettük véres kardjainkat és azon tanakodtunk, hogy letöröljük-e vagy pedig emlékül meghagyjuk-e véresen. Mindenki azon a nézeten volt, 43