Szabó Sarolta: Céhek Szabolcs vármegyében. (Jósa András Múzeum Kiadványai 30. Nyíregyháza, 1993)

V. A céhek belső élete és működése

ság legkönnyebben, leggyorsabban mozgósítható rétegévé vált. Ennek következtében a tűzvédelmi feladatok ellátásában a város elsősorban rájuk támaszkodott. Nyíregyházán 1833-ban a város vezetése kötelezte a céheket tűzöltókészülékek vásárlására. Minden céhre kirótták egy vízipuska, börvedrek, lajtorják megvásárlását, a céh hatáskörébe utalva ezen eszközök kezelőinek kijelölését. A tímár céhben a 12 börvedret a tizenkét legifjabb mesterre bízták. A céh gondoskodott a tűzoltáshoz szükséges eszközök őrzéséről, működőképességének megtartásáról, ha kellett javításáról. A céh, mint a legegységesebben szervezett testület bizonyult legalkalmasabbnak az ilyen feladatok ellátására; elődeivé válva az önkéntes, majd később a hivatásos tűzoltóknak. A céhek 1872-ben szűntek meg, de az általuk létrehozott szokások még évtizedekig áthatották a céhek utódaiként működő ipartársulatokat. Az inasok kötelességei a céhrendszer megszűnése után is csaknem u gyanazok maradtak, mint korábban; az ipartársulatok szervezeti felépítése szintén a korábbi céhes hagyományok által kialakult formában folytatódott tovább. Szabolcs megyében a több mint negyvenféle mesterséget űző céhmesterek és áruik eljutottak a falvakba, apróbb településekre, szokásaik,szervezeti működésük mintául szolgált más egyletek,társaságok számára is. 160. SzSzMLt. IX. 2. A nyíregyházi tímár céh iratai, fol. 320. 325.