Szabó Gyula: Történeti és néprajzi dolgozatok Tarpáról. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 29. Nyíregyháza, 1989)

Anna néni, özv. Tóth Benjáminná 80 éves asszony így beszéli el a lekvárfőzés történetét: "Gyermekkorunkban mindig abban voltunk, hogy szilvát szedegettünk. Amikor felszedtünk a kosarakba egy üstre valót, azt megmostuk. Beleraktuk a 2-3 vékás üstbe. Ángyomnak még 8 vékás üstje is volt. A szűrőbe raktuk,hogy folyjon le a leve. Az oszt lefolyt és akkor raktuk bele az üstbe. Mikor az üst tele lett, akkor hozzáfogtunk főzni gallyal ciberét. Csináltunk két ciberét és egy rostán kidörgöltük,a magot kivettük belőle. Akkor azt főztük, öregítettük, de azt már nem lángnál, hanem lassú tűzön, azt nagy gonddal, felváltva kavartuk. Nagyon meg kellett főzni, hogy el ne romoljon, mert a lekvár is elromlik. Csak a jó lekvárt lehet cserépfazekakban tartósítani, fenn a padláson. Több üstben is főztünk, mert a szilva sok volt. A nemtudom mindig terem. Egyszer többet, egyszer kevesebbet. A nagygazdáknak sok szilvájuk volt a Szegben, hozzájuk is mentünk dolgozni és tízszer is öregítettünk nekik. Minden udvaron főzték a lekvárt egész szeptemberben. A fiatalok daloltak, az öregek meg énekeltek. Az első világháború idején én még fiatal lány voltam, nem szerettük a háborút, mert elvitték a sok legényt, ezért gyakran daloltuk: Fiumei kikötőben áll egy hadihajó Négy sarkára ki van tűzve nemzeti lobogó Fújja a szél, fújja, hazafelé fújja Imádkoznak a magyar lányok, hogy legyen béke újra. Már asszony voltam, fiatalasszony, amikor még mindig énekeltem, mert sokáig tartott a háború. A lekvárfőzés jövedelmező is volt. Sokan abból éltünk. A nagygazdáknak sok volt az adója, de a szilva feldolgozásából kitelt. Nagyon AG