Nagy Ferenc: Ibrány. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 25. Nyíregyháza, 1987)

Bevezető IBRÁNY hétezer lakosú nagyközség Szabolcs-Szatmár megye északnyugati részén, a Rétköz peremén. Központja, melyet hajdan csak csónakon lehetett megközelíteni, ma öt kilométerre van a Tiszától. Lakossága elsősorban földművelésből él, de a település az 1970-es évektől egyre bővülő iparral is rendelkezik. 300 főt foglalkoztat a Taurus Gumiipari Vállalat ibrányi üzeme. Igaz, sokkal több munkahelyre lenne szükség, mivel csaknem ezren eljárnak a településről dolgozni. Van gimnáziuma és közel ezer gyermeket oktató általános iskolája. Úthálózata, közlekedése elmaradott. Hajnalonként még mindig a századeleji kisvasút zötyögteti itt az ingázó dolgozókat. Északról a Tisza, délről Kótaj, keletről Nagyhalász, nyugatról Paszab és Buj községek határolják. Termelőszövetkezete több mint 6000 hektáros területen gazdálkodik. Aszályos években öntözni kényszerül azokat a határrészeket is, amelyeken alig több mint száz éve még a Tisza vize hullámzott. Tulajdonképpen a település alig különbözik a többi rétközi falutól. Csak a sok híd, áteresz, csatorna és vízlevezető árok ad neki némi sajátos arculatot. Lakóit általában szorgalmas, a település múltjához ragaszkodó és jövőjében bízó embereknek ismerik, akiknek talán az átlagosnál hamarabb nyílik ki a bicskájuk, ha szóváltásra kerül a sor. Ezért is csúfolták korábban „bicskásoknak" az ibrányiakat. Természetesen a szomszéd falvaknak is megvolt a maguk állandó jelzője! Egy ismeretlen rímfaragó ilyen falucsúfoló „útikalauzt" állított össze belőlük: Akit Kótajban meg nem lopnak, Ibrányban meg nem szúrnak, Halászban el nem szeretnek, Bujon el nem temetnek, az kimehet a világból! Ma már bizony csak kevesen hiszik, hogy milyen indulatokat kavart fel ez a rigmus még a felszabadulás előtt is! Talán csak egy-egy labdarúgó mérkőzés „csatazaja" emlékeztet néha rá. 6