Nagy Ferenc: Ibrány. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 25. Nyíregyháza, 1987)

nem a legközelebbi szigettel, tóval vagy dombbal jelölték a helyét. Ezt a feltevést két forrás is megerősíti. Egy 1772-es adat arról tudósít, „hogy vannak alkalmas szénatermő kaszálói, melyeken az marhatartásra alkalmatos széna terem, és ha a víz árja sokáig rajtok nem hever, kétszer is meg lehet kaszálni."

106 A másik forrás a református egyház jegyzőkönyve, melynek 1807-es bejegyzésében a prédikátor aprólékos gonddal intézkedik az egyházi földek műveléséről, a betakarításról, az egyházi járandóságok behajtásáról. „A szénának bé hordására a Currator rendel egy bizonyos hónapot vagy négy hetet, mely idő alatt minden tartozik bevinni... Minthogy pedig a széna többnyire lápon van, melyhez a téli fagyásig nem juthatni legtöbbször, ha tsak t. i. nagy szárazság nints, tehát az Ekklésia elöljárói tartoznak az eránt előre jó rendelést tenni, hogy legalább tíz gazdák a kinek száraz mezőn is vagyon szénájok, Szent Mihály nap körül tartozásaikat bé vigyék.. ."

107 A rétközi községek mindennapi életét az árvízmentesítésig a Tisza szabályozta. Gyakran változtatta medrét, a megsüllyedt, sík területen szinte akadály nélkül kanyaroghatott. A tavaszi, őszi áradások idején új mélyedéseket, hajlatokat keresett, megváltoztatta a futási irányát is. Épített és rombolt. Elhordta, majd újra lerakta a termőtalaj nagy részét, körülölelte, szigetté változtatta a dombokat. A falvakat, de a településen belüli szigeteket és dombokat is „úszók" kötötték össze egymással. Ezek tiszta vizű „folyosók" voltak az összefüggő nádrengetegben, melyeket a jószágok törtek fel. Egyik legelőről a másikra ezen úsztatták a szarvasmarhát, lovat. Az emberek számára a fő közlekedési eszköz a csónak, a „lábó" és a „sárhajó" volt. A „lábó" tutajszerű, gerendákból ácsolt építmény, melyen jószágot, szekereket is szállítottak. A „sárhajó" a csónaknál kisebb „kétéltű" jármű, egy ló húzta, vízen és sáron át.

108 Az ibrányi emberek, ahol csak lehetett, hidakat, gátakat építettek a dombok közé. Építését, teherbírását tekintve többféle híd is készült. A legegyszerűbb a vesszőhíd volt, mely főleg a gyalogosforgalmat szolgálta. Ennek pallóját, korlátját karvastagságú fűzfavesszőből fonták, az egész építményt pedig a vízből kiálló cölöpök tartották. Tölgyfából is ácsoltak erős, teherbíró hidakat - ilyen volt a vár hídja is -, ezeket „nagyhíd"-nak nevezték. Később ezt az elnevezést az 1910-ben épült első betonhíd kapta, mely a Simon-szigetet és a Sajtházat kötötte össze. A hidak nemcsak a közlekedést könnyítették, de fontos tájékozó55