Csallány Dezső: Jósa András múzeumi és hírlapi cikkei 1908-1918. (Jósa András Múzeum Kiadványai 13. Nyíregyháza, 1978)

15. Széchenyi ereklye múzeumunkban /1911/

"Hogy-hogy?" mondám csodálkozva. "Hát ugy, hogy Kazinczy Ferencz, a ki apámmal Ábrohánmal nemcsak rokonságban, hanem jó baráti viszonyban is állott, egy igen hosszú levelet irt atyámnak, melyben bocsánatot kért a hosszadalmasságért, mert hát nagy elfoglaltsága miatt nincs ideje röviden, velősen Írni." Ezt a bölcs mondást a legtöbb mai magyar iró is megszivelhetné, a kik igen sokat imák, beszélnek, de keveset mondanak és rengeteg ásitást erőszakolnak ki az emberekből,épen ugy, mint uri magam, a miért csak azzal menthetem magamat, hogy iró nem vagyok. Az a nagy, nagyobb, legnagyobb magyar - Széchenyi csekély olvasottságom szerint előttem eddig csak mint óriás magyar nemzetgazdász tündöklött. Az itt közölt levele pedig ezenfelül mint mély érzésű emberbarátot tünteti fel, mikor azt mondja, "hogy a szerencsétlen raboknak némelyike a légtől el van tiltva és hogy ezen mindenáron segiteni kell, mert ez kegyetlenség." De bizony nem történt semmi mindaddig, mig későbben a hetvenes években Patay András mai sógorom, másodalispán,tehát a törvényszéknek elnöke is, meg nem könyörült a szerencsétlen gazembereken, a miben egy parányi rész nekem is jutott. A hires kállai börtönök szülték ezt a nótát is,a mely ugy kezdődik, hogy "Felszállott a páva, vármegyeházára, Sok szegény legénynek szomorúságára, Rab vagyok, rab vagyok szabadulást várok, A jó Isten tudja mikor szabadulok." De bizony igen sok szabadult meg jóval előbb ettől az árnyékvi

lagtől,mint a mennyi időt ott kellett volna elnyomorognia. Csinos kis börtön volt az; talán még a szibériaiaknál is takaró3abb. A többek között volt ott, a mint azt saját szemeimmel is láttam, egy három lépésnyi hosszú és másfél lépésnyi széles cella, amely a vallani nem akaróknak megpuhitására szolgált. Ebben nem volt sem pricscs, sem szék, sem asztal. A pádimentum sem volt parkett, hanem négyszögletre élesre gyalult te-