Csallány Dezső: Jósa András múzeumi és hírlapi cikkei 1908-1918. (Jósa András Múzeum Kiadványai 13. Nyíregyháza, 1978)

7. Csevegés múzeumunk érdekében is I-V. /1908/

Mikor aztán harmadnap Kallóba haza térre azonnal jelentettem az esetet a törvényszék elnökének, kesébben sógorommá rált Patay András Il-od alispánnak, a ki a pandúrokat eredmény nélkül küldötte ki a meglőtt rablónak nyomozására. Cimborái ralőszinüleg elásták, nehogy hulája a rablóbandának nyomára rezes

sen. Minden józaneszü enber tudja, hogy senki sem hal meg saját emberségéből, hanem az orvos gyilkolta meg, hát tudatlanságból akaratomon kivül én is betölthettem egy temetőt, de legfeljebb azért, hogy a közhitnek eleget tegyek; tudva azonban csak ezen egyetlen rablót küldöttem akarattal másvilágra,pedig de sokat oda kellene küldeni nem az országútról, de magasabb polcokról1 Orvosi szereplésemnek csúcspontján akkor állottam, mikor még egyetemi kutyabőr nem rolt zsebemben, a mely kenyeret nem ad ugyan, hanem csak feljogosít mint orvost arra, hogy létemért a küzdelmet másokkal felvehessem. Medicus voltam Bécsben. Rákossy Béla, jelenleg Budapesten kerületi tudós rendőrorvos, Rákossy Jenőnek öcse volt - ugy mint ma is - testi lelki jőbarátom. Kedvünk rolt bőrén, pénzünk azomban - mint minden diáknak - szűkön. Egy ragyogó pünkösdnapon Mürz zu schlagig ős vissza harmadosztályra két forintért kéjvonaton utaztunk. Ezen felül 30-40 krajcárnál alig maradt több a lajbi zsebben hordott Wertheim kaszszában. De azért közbe szúrom, hogy miért voltunk boldogabbak, mint néhány ér előtt egyik bécsi Rothschild. Megboldogult Salamon Tivadar mondotta nekem, hogy egy alkalommal keserresen panaszolta neki Rothschild, hogy ő a legszerencsétlenebb ember, mert enni nem képes és annyira elgyengült, hogy köszöngetéseknek elkerülése régett nem a saját kocsiján, hanem számozatlan fiakkeren jár, nehogy felösmerjék. Panaszolta azt is, hogy könny pereg ki szemeiből, ha egy koldust lát, mert annak ran annyi élrezete, hogy éhes lérén,