Istvánovits Eszter (szerk.): A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 57. (Nyíregyháza, 2015)
Régészet - Kőrösfői Zsolt: Hogyan is nevezzelek? Az erdélyi késő császárkori leletek értelmezési módjai a román régészetben
Körösfői Zsolt Utóbbiakat a temető fölötti önálló horizontnak tartja, a temető legkésőbbi érme (Valens) a 228. Ny- K-i sírból került elő. Az egymást is több (10-15) esetben metsző É-D-i tájolású sírokba szerinte a Kr. u. III. és IV. század fordulóján kezdtek temetkezni, míg a sírok Ny-K-i tengelyre való „irányváltására” a Kr. u. IV. század középső harmadában kerülhetett sor (Bóna 1986. 144., 145.). Az azonos korú erdélyi temetőkhöz képest érzékelhetően szegényes melléklettel temetkezők csoportja között jó eséllyel feltételezhetünk egy gótok uralma alá kerülő alávetett népet. A temetőjük után elnevezett Baráthely kultúra a kontinuitás egyik bizonyítékává vált. A romániai szakirodalomban azonban ez tiszavirág életűnek bizonyult, a kérdéses temető mellett még két lelőhelyet hoztak vele kapcsolatba: Gyulafehérvár- Izvorul Impáratuluit (ma: Álba Iulia-Izvorul ímpáratului) (Blájan 2002.) és Csíksomlyó-Fodor-kertet (ma Csíkszereda / §umuleu része). Hasonszőrű és sorsú a Hargita megyében feltárt nagyméretű késő császárkori településre (Ferenczi-Ferenczi 1976.) utaló Bögöz-Vízlok (ma Mugeni) típusú meghatározás,12 ahol az ásatásvezető régészek külön kiemelték a feltárt cserépanyag dák és provinciális római jellegét, valamint a Marosszentanna-Csemyahov jegyektől való eltérést (Ferenczi 1980. 31.). loan Glodariu véleménye szerint a dák népesség helyzete a római foglalás után eltérő módon alakult Erdély különböző részein. Míg a barcasági dák települések megszűnnek az Olt erdélyi szakaszán kiépülő római erődrendszerrel egy időben, addig a Szeben (ma: Sibiu) környékiek - mint a szelindeki (ma: Slimnic), kiscsűri (ma: §uraMicá) és rüszi (Ru§i) - települések továbbélnek, s korábbi kiterjedésüket érzékelhetően túlnövik a provincia idejében. Sőt, egy sor dák települést a római időszak alatt alapítanak (Kakasfalva/Hamba, Vízakna/Ocna Sibiului, Szelindek/Slimnic, Mihályfalva/Boarta), lakóikat részben az újonnan létrehozott provinciából kívül rekedt, azzal határos területekről telepíthettek be, mint például az Olt bal partján élő dákokat (Glodariu 1981.92.). A római anyagi kultúrát átvevő őslakos népességet Glodariu szerint régészetileg néhány tradicionális lelettípus, mindenekelőtt a korong nélkül készített kerámia képviseli (Glodariu 1981.95.). A római korban továbbélő dák települések a Kr. u. III. század második felében azonban megszűntek létezni. A szelindeki lelőhelyen például egy V. századi csontváz is előkerült, amelyet a település pusztulási rétegében találtak (Glodariu 1981.57.). A Dacia szomszédságban élő ún. szabad dákok és karpok egyes csoportjai a Kr. u. IV. században, a határok megszűnésével Erdély területére nyomultak. Előbbiekhez a maroscsapói umás temetkezéseket, utóbbiakhoz a septéri (ma: íjopteriu) (Marinescu-Miritoiu 1987.) feltárt 25 hamvasztásos rítusú, Kr. u. III. század végi temetkezést (Hica-Cämpeanu 1979. 162.), a mezőszopori (ma: Soporu de Cámpie) és obrázsai (ma: Obreja) temetőket (Horedt 1973. 304-309., Horedt 1978. 227-234.) kötik. A Maroscsapó-Gárle lelőhelyen előkerült leletanyag párhuzamait az ásatást vezető Nicolae Vlassa - bár a Marosszentanna-Csemyahov kultúrában, sőt még az Alföld szarmatáinál is megtalálta - leginkább a római foglalást megelőző dák korszak típusaiból eredeztette. Perdöntőnek a hamvasztásos rítust tartotta, közvetlenebb kapcsolatokat pedig az újszentannai (ma: Sántana-Arad) temetőben látott. Ennek egyenes következményeként az itt temetkezőket a nyugatról érkező szabad dákokhoz kötötte (Vlassa 1965. 512-514.). Ezt a magyarázatot többen elfogadták (Protase 1972. 595.), és még újabban is hasonlóan gondolják (Dumitra$cu-Sfrengeu 2006. 197.). A Kárpátokon kívüli területeken a Marosszentanna-Csemyahov kultúra megjelenésével a karpok Poiene§ti-Várte$coiu kultúrája (Moldva) és a szabad dákok Chilia Militari kultúrája 12 A fogalomhoz kapcsolódó elmélet szerint Homoródalmáson (ma: Merenti), Kányád-Berecken (ma: Ulie§), Petek-Tövisen (ma: Petecu-Teiu§) (Ferenczi-Ferenczi 1979. 417., 418.) előkerült azonos típusúnak meghatározott leletek egy, a Marosszentanna-Csemyahov kultúrát megelőző olyan népességhez köthetők, amely a Csíki-medencéből érkezik a Kr. u. III. század végén a már Gallienus idejében feladott térségbe (értsd: Székelyföld korábban római uralom alatt lévő részébe) (Ferenczi-Ferenczi 1976. 244.). 138
