Istvánovits Eszter (szerk.): A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 55. (Nyíregyháza, 2013)
Régészet - Bollók Ádám: A tiszabezdédi tarsolylemez ikonográfiájáról
A tiszabezdédi tarsolylemez ikonográfiájáról Dörrlamm 2007. 151-153. Abb. 3.). Hasonló a négylábú test- és combkiképzése a mediterrán, illetve kontinentális előképeket követő, azoknak a skandináv Borre-stílusban készült átfogalmazását adó borrei négyzetes vereteken (Müller-Wille 1986. Abb. 3: 6., 8-9.). A borrei négylábúaknái még naturalisztikusabb, ám a nyugat-mediterrán oroszlános korongoknál már elvontabb formát mutató bezdédi unicornis helyét így ugyancsak valahol a Karoling kontinentális tradíció peremvidékén jelölhetjük ki. Mindezek mellett a bezdédi állat leginkább párhuzam nélkül álló testi jegye kétségkívül a testen elhelyezett egy pár szárny: itt, amint láttuk sem a VII. századi konstantinápolyi, sem a X-XI. századi hispániai muszlim példák nem szolgálnak többel, mint általánosságban megfogalmazható iránymutatással. A továbblépéshez így a lemezen megjelenő jelenségek összességének vizsgálata, azaz az ikonográfia elemzése segíthet hozzá. Tiszabezdéd: egy keresztény képtípus Kárpát-medencei adaptációja A tiszabezdédi tarsolylemezen megjelenő senmurv, illetve a szárnyas egyszarvú tágabb összefüggésrendszerben történő vizsgálata során szerzett ismeretek birtokában kíséreljük meg a bezdédi lemezen látható elemek együttesének értékelését. Az első megválaszolandó kérdés kétségtelenül az, hogy habár a fentiekben erre utaló nyomokat a késő ókori, illetve kora középkori emlékek vizsgálata során nem találtunk, előfordul-e mégis bármikor a két lény egyazon írott vagy vizuális környezetben? Az egyetlen ilyen példa, amelyről tudomásom van, a muszlim természetismereti irodalom néhány alkotójához kötődik, akik az elefánt és a rinocérosz viszonyának taglalása során megemlékeznek arról, hogy az elefánt legnagyobb ellenfele az ‘anqff, amely egy szigeten él és csak olyan nagyvadakra vadászik, mint az elefántok, illetve a hatalmas kígyók és halak.201 Ám tekintve, hogy más - nyilvánvalóan Indiából származó (Ettinghausen 1950. 83.) - hagyományok szerint az elefánt legnagyobb ellensége a karkadann/rinocérosz, az ‘anqá’ és a karkadann összetévesztése már igen korán kimutatható, amint azt a fenti, al-Gáhiztól származó idézet is mutatja. Ez a keveredés vezetett ahhoz, hogy a muszlim irodalomban az elefánt és a karkadann mellett az canqä\ illetve az azzal sokak által azonosnak tartott slmorg és a szintén ezeknek megfeleltetett roh is bevonult a messzi tájakon csak egymásnak ártani képes mesés csúcsragadozók közé (Ettinghausen 1950. 19., 32-34.). A X11I-XV. században e keveredés eredményeként már több közös ábrázoláson láthatjuk a sTmorgot, a rinocérosz/karkadann/egyszarvút és az elefántot, ám ezeken a slmorg minden esetben madár alakban tűnik fel, amint az az iszlám művészet 'anqä'/smorg ábrázolásainál megszokott (pl. Ettinghausen 1950. Pl. 8., 17.). Mindezek alapján nyilvánvalónak tűnik, hogy a muszlim írott és vizuális kultúrában egységként feltűnő slmorg-karkadann párosnak semmi köze a bezdédi lemezen látható egyszarvú - szárnyas „kutya-páva” (senmurv) összeállításához. Mindezen persze nem sok csodálkoznivaló akad, ha felidézzük a fentebb a vizuális művészetek keleti szárnyas „kutya-pávájának” a pre-iszlám iráni világon kívül ismert azonosításait — ami egyértelműen arra mutat, hogy az ábrázolt lény már jóval azelőtt elvesztette iráni (senmurv?) identitását, mielőtt a IX-X. századi magyarok között megjelent. így a két állat kapcsolatáról az előzőkben látottak fényében célszerűnek tűnik a problémát más oldalról megközelíteni. Úgy vélem, az előző oldalakon elmondottakból levonható első és legfontosabb következtetés az, hogy sem a keleti szárnyas „kutya-páva” (senmurv), sem az egyszarvú nem számít szokatlannak vagy idegennek a VIIl-X. századi bizánci vagy nyugat-európai keresztény művészetben, így feltűnésük a kereszt mellett sem feltétlenül utal pogány vagy szinkretikus környezetre. Éppen ellenkezőleg: a kereszt mellett álló egyszarvú kifejezetten gyakori jelenség mind a késő ókori, mind a kora középkori keresztény Mediterráneumban. Ugyanez mondható el az 201 A forrásokra, illetve a lejegyzett történetekre lásd Ettinghausen 1950. 32. 157
