A nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyvei 54. (Nyíregyháza, 2012)

Néprajz - Dulainé Madarász Annamária: Zenei hagyaték Szászfenesről. Az 1983-as és 1986-os gyűjtésű szászfenesi zenei hagyaték bemutatása

Dulainé Madarász Annamária Az 1983-as és 1986-os gyűjtésben szereplő tánctípusok A táncnak már az őskorban is fontos szerepe volt, a mindennapi élet szerves részét képezte. Lajtha László és Gönyei Sándor A Magyarság Néprajza Tánc című fejezetében azt is megfogalmazza, hogy amíg a többi művészetet, illetve annak anyagát emberi kéz hozza létre, addig a tánc anyagát, eszközét maga az emberi test alkotja (LAJTHA-GÖNYEI 1943.). S mivel az emberi test nem változott meg, így épebben maradhattak fenn benne az ősi kultúrák emlékei. A kereszténység megjelenése sokat alakított a táncokon. A tánc és táncos ritmika ide is beférkőzött, és még körmenetek alkalmával is megjelent. A néptánc a XVI. század táján vált külön a nemesség táncaitól, a nemesség által lebecsült táncok a néptáncban éltek tovább. Minden régiónak, etnikumnak megvannak a maga specifikus karakterű táncai, amelyek egyenetlen fejlődés útján, évszázados tradíciók továbbélésével alakultak egyénivé. Ezeket az egyéni jegyeket a nép esztétikai sajátságai és általános gondolkodásmódja határozta meg. Az egyes tánctípusok keletkezése más-más korokra tehető. A tánckutatás számára nagy segítség az erdélyi dialektus, ahol egymás mellett volt megtalálható egy-egy tánc különböző fejlődési szakaszban megszilárdult változata (FELFÖLDI-PESÖVÁR 2001.). A népi táncaink iránti tudományos érdeklődés a reformkor idején lendült fel. Őseinkről írja Györffy István Alföldi népélet című művében, hogy nagyon táncos emberek voltak, majd azt is, hogy olyan sokféle magyar táncfajta volt, sőt van még ma is, hogy elég lenne ötször ennyi nemzetnek is (GYÖRFFY 1983. 460.). A Magyarság Néprajzában azt is olvashatjuk, hogy tánckészletünk egyrészt az ősi hagyományokon, másrészt a művelt rétegektől átvett elemeken alapul (LAJTHA-GÖNYEI 1943. 47.). Azt is alapvető kijelentésként olvashatjuk itt, hogy a tánc eredete, története egyértelműen ősi időkre nyúlik vissza, éppúgy mint a beszéd eredete, s van olyan lelki tartalom, amely kizárólag tánccal fejezhető ki. A zene-ének-tánc elválaszthatatlan egymástól, és egyiket sincs értelme vizsgálni a másik nélkül. A korabeli értelmiség: íróink, költőink hamar felfedezték jelentőségét és egyedi vonásait. A táncainkra igen jellemző rögtönzésben népünk szabadságszeretetét látták megfogalmazódni. Seemayer Vilmos azt írja erről, hogy régi táncainknak változatos koreográfiája volt. A táncok többsége vidékenként más és más alakzatokból, figurákból állt, és ezen felül igen sok lehetőség adódott az egyéni improvizációra is (SEEMAYER 1935. 105.). Az értelmiségi réteg emelte nemzeti tánctípussá a verbunkot és csárdást. A zene tekintetében a verbunk volt a meghatározó - mint nemzeti zenei stílus -, így az első „műtánc" is a verbunkot választja témájául (LUGOSSY 1954. 16-17.). Ezidőtájt megjelent az igény egy páros társastáncra is, amely a későbbiekben a csárdás lett. Czucor Gergely Szilágy álnéven készítette az első tudományos írást, mely az Athenaeum folyóiratban jelent meg: A' magyar tánczról címmel. Ebben azt írja, hogy minden nemzetnek vannak „belső jellemei" és „külbélyegei", amelyek közé az ének, zene és tánc is tartozik, s „véralkati mérsékletre" különböznek a nemzetek, amit átvisznek „örömtombolásaik kifejezéseire is". Megfogalmazásában ez az adott nemzet nemzeti tánca. Ebben a verbunkot ismertette, és a hozzá kapcsolódó szokásokról is írt, sőt ezeket osztályozni igyekezett. Színházi ember lévén a néptáncok színpadi műbe ültetésének gondolata is felötlött benne (SZILÁGY 1843.). Később a néprajz témakörében mozgó kutatók foglalkoztak népi táncainkkal, illetve azok leírásával, bemutatásával. A táncot kísérő zene köréből is egyre több írás készült. A sorra megjelenő vármegye-monográfiákban pedig külön fejezetet szenteltek a táncokkal kapcsolatos szokásoknak, rendnek. Különféle nyelvészeti, néprajzi folyóiratokban - Magyar Nyelv, Magyar Nyelvőr, Ethnographia - ugyancsak jelentek meg írások a témáról. Meg kell említeni Seprődi János nevét, aki a történeti és néprajzi elemek együttes vizsgálatára mutat példát, megelőzve ezzel korának e témában megnyilatkozó általános szemléletét. 302