A nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyvei 53. (Nyíregyháza, 2011)

Művészettörténet - Irodalomtörténet és nyelvészet - Bene Jánosné: Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájának „három villó tündére"

Bene Jánosné Törvények és perek hazánkban A boszorkányperek jegyzőkönyvei szerint akiket meggyanúsítottak, azok rendszerint két fő társadalmi csoportból kerültek ki. Az egyikbe tartoztak a koldusok, nyomorékok, nincstelen öregasszonyok, árvák, akiket minden kockázat nélkül meg lehetett vádolni. A másik csoportba az úgynevezett deviáns személyek kerültek: tolvajok, csavargók, erkölcstelen, zárkózott, titokzatos emberek. A középkorban és a későbbiekben is ezeknek a pereknek nagyon sok nő esett áldozatul Európában, ott is elsősorban Németalföldön, Svájcban, Svédországban, Franciaországban. Svédországban szinte mindennaposak voltak a boszorkányperek, s nyomukban az égetések. A felvilágosodás kora Európa-szerte véget vetett az üldözésnek. A népi hiedelemvilágból természetesen nem vesztek ki, és a boszorkánykultusz a mai napig is számtalan formában él. Hazánkban a szegedi, és a Móricz Zsigmond által is megírt erdélyi boszorkányperek érdemelnek nagyobb figyelmet. Magyarországon már Szent István törvénykönyve foglalkozik a boszorkányokkal, éspedig a következőképpen rendelkezvén róluk: „ Ha valami boszorkány találtatik, vigyék a bírák törvénye szerint az egyház eleibe, és bízzák a papra, hogy böjtöltesse és oktassa a hitben, böjtölés ntán pedig menjen haza. Ha másodízben találtatik azon vétekben, alázza meg magát ismét böjtöléssel, azután a templom kulcsával keresztforma bélyeg süttetvén mellére, homlokára és válla közé, menjen haza. Ha pedig harmadízben esnék vissza, adják a bírák kezébe... Hogy Isten teremtménye minden gonosznak ártalmától mentes maradjon, és senkitől kárvallást ne szenvedjen, hacsak nem Istentől, aki előmenetelét is adja, tanácsi végzésből vetettünk nagy rettentő tilalmat az ördöngösöknek és bűbájosoknak: hogy senki bűbájjal vagy ördöngös tudománynyal egy embert is eszéből kiforgatni vagy elveszteni ne merjen. De ha mégis ember vagy asszony ilyen dologra vetemednék, adják annak kezébe, akit megrontott, avagy rokonai kezébe, hogy tegyenek törvényt reá az ő akaratjok szerint. Ha pedig jövendőmondók találtatnának, akik hamuban és más effélékben mesterkednek, igazítsa meg őket a püspök ostorral. " (MAGYAR TÖRVÉNYTÁR 1899. 35.) Szent László király 1077-es dekrétumában ezt írja: „A lator asszonyok és boszorkányok úgy lakoljanak, amint a püspök jónak látja. " (MAGYAR TÖRVÉNYTÁR 1899. 61.) Könyves Kálmán király 1100-ban kiadott törvénykönyve kimondja: „a boszorkányokról pedig, akik nincsenek, ne essék szó!" ( MAGYAR TÖRVÉNYTÁR 1899.113.) A közhiedelemmel ellentétben azonban Könyves Kálmán nem a teljes boszorkányhitet tagadta, hanem csupán az állattá átváltoztatni tudó, sírjából feltámadó vérszívó boszorkányról, a strigáról mondotta, hogy nincs. A magyar dokumentumok sorában a Váradi Regestrum következik, amelyben az 1208— 1235 között lefolytatott pereket jegyezték fel (VAJDA 1880. 13.). Ezekben a perekben a felek víz- és tüzesvaspróbával keresték az igazságukat. Az istenítéleteket olyan perekben alkalmazták gyakrabban, amikor nem találtak tárgyi bizonyítékot a gyanúsított bűnösségére. Ha a bíróság nem tudta kideríteni az igazságot, akkor már csak Istenhez fordulhattak segítségért. Hazánkban nagyon elterjedt volt a tüzesvaspróba. A vádlottnak a templomban egy megszentelt, egy-két kilogramm súlyú izzó vasat kellett a tenyerében nyolc lépésre el vinnie. Azután bekötözték, lepecsételték a kötést, hogy semmivel ne lehessen gyógyítani a sebet. Ha négy-öt napon belül begyógyultak a sérülések, akkor ártatlannak nyilvánították a vádlottat. A boszorkány bűnösségének vagy ártatlanságának bizonyítására gyakran alkalmazták a vízpróbát is. A néphit szerint ugyanis aki boszorkány, annak a testsúlya is könnyebb, mint egy közönséges halandóé. Ezért a gyanúsított kezét, lábát összekötözték, és vízbe dobták. Ha nem merült alá, akkor megállapították, hogy a vádlott nyilvánvalóan boszorkány. 240