Istvánovits Eszter - Almássy Katalin (szerk.): A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 52. (Nyíregyháza, 2010)
In memoriam - 80 éve született dr. Dienes István (1929-1995) régész, múzeumigazgató - Makkay János: A lélekhittől Árpád fejedelem sírjáig
A lélekhittől Árpád fejedelem sírjáig eregetett vértől az oda sereglő erőtelen elhunytakat, akár megízlelték már a vért, akár nem - hiszen mindaddig nem beszélhet a halottak leikével, amíg nem szólt Teiresziásszal (Odüsszeia 11.88-89.). Egyetlen kivétel van, Elpénór, aki Kirké italából a kelleténél többet fogyasztott, és bormámorában a varázslónő házának tetejére feküdt le: Elpénór társamnak jött el először a lelke: Mert hisz a szélesutú földön még el se temettük: Kirké háza ölében a testét megsiratatlan s eltemetetlen hagytuk, mert az utunk sietős volt. (Odüsszeia 11.51-65.) Ugyanis Elpénór még nincs eltemetve: „meg ne feledkezz, hogy siratatlanul és temetetlenül ne maradjak. ” (Odüsszeia 11.71-72.) Fontos szempont, hogy Odüsszeusz mindaddig nem beszélhet a halottak leikével, amíg nem szólt Teiresziásszal (Odüsszeia 11.88-89.). Úgy tűnik föl, hogy a szabályos eltemetés nélkül Elpénór ámyéklelke nem lehet az árnyak honának befogadott lakója. Magyarázat lehet ez tehát esetleg arra is, hogy miért lehetett mindenkor oly erős a ragaszkodás az elesettek (egész testét képviselő) fejének visszaszerzésére, hazaszállítására és megfelelő eltemetésére {„hogy siratatlanul és temetetlenül ne maradjak” - Odüsszeia 11.72.). Elpénór aggodalmait egyébként Akhilleusznak a Patroklosz temetése előtti előkészületei magyarázzák meg, amikor a Hektór üldözésében kifáradt Péleidészt a tengerparton megmarkolta az álom. Álmában a szerencsétlen Patroklosz lelke közelgett, éppenolyan volt, mint mikor élt, két szép szeme, hangja és nagy termete is; testét ugyanoly ruha födte; és odaállt a fejéhez, s hozzá ily szavakat szólt: „Alszol, s már énrám gondolni felejtesz, Akhilleusz? Éltemben sose tettél így, csak most, hogy elestem. Hántolj el mielőbb, jussak Hádész kapuján túl. Árnyai így a kiszenvedteknek, elűznek a lelkek, s nem hagyják, hogy túl a folyón közibük keveredjem; nagykapujú Hádész körül így vaktába bolyongok. ” (Iliász 23.69-74.) Akhilleusz mindent megígér: „ Mondd, édes szeretett fő, mért jöttél ide hozzám mindezeket megmondani sorra? Hisz én az egészet teljesítem buzgón és véghezviszem azt, amit óhajtsz. Ámde kerülj közelebb: hadd tudjunk, bár kis időre, egymást átkarolóan jóllakni a bús zokogással. ” Szólt, s kedves kezeit vágyón nyújtotta feléje, s meg nem fogta: a lélek a föld mélyébe sziszegve füstként szállt tova és ámulva ijedt föl Akhilleusz, összeütötte a két tenyerét, panaszos szavakat szólt: „ О jaj, hát csakugyan van Hádész háza ölében 47
