Istvánovits Eszter - Almássy Katalin (szerk.): A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 52. (Nyíregyháza, 2010)
In memoriam - 80 éve született dr. Dienes István (1929-1995) régész, múzeumigazgató - Kovács László: Régimódi történetek egy hajdani tervásatásról
Kovács László a homorogi szállásunkra jusson. Természetesen a Magyar Nemzeti Múzeumnak akkor még a le- és felutazásra használható személyautója nem volt, helyi közlekedésre a Középkori és a Régészeti Osztály csupán egy-egy kerékpárt tudott Dienes és Patay részére biztosítani. így 1962-ben, amikor ők már mindketten a helyszínen voltak, Pálóczi és én reggel és este gyalogsétával tettük meg a mintegy 7 km-nyi utat a lelőhely és a falu között. Korábbi jó tapasztalatai alapján Pista még Budapesten hivatalosan előre elintézte, hogy az iskolai napköziben étkezhessünk, s helyi szemhunyással a kiporciózott és félretett ebédünket este, az iskolában ehettük meg. Eközben ismerkedtünk meg az általános iskola pedagógusaival, akik közül Szabó Jenő igazgatóhelyettes (1917-1999), valamint felesége, Hámpek Anna magyar-történelem szakos tanárnő (1921-1990) ottlétünk idejének legkedvesebb, csaknem baráti társaságát jelentette. Egyébként a (két) kerékpár csak száraz időben volt használható. Ilyenkor a körösszakáli betonúton kimentünk a mogyorósi elágazásig, s onnan makadámon (később a ráépített betonon) a tanyaközpont északi széléig. Onnan Körmösd irányába térve csak a munkagépek által felvágott, eső után mély latyakká vált földúton mehettünk tovább egészen a Csente-érig, majd akár toronyiránt a zsombékos-vízfoltos legelőn, akár derékszögű kitérővel először a legelő széle mentén, majd egy csordakútnál derékszögben a már messzebbről látszó Kónyadomb felé fordulva. Ha esett vagy esős idő ígérkezett, mindannyian gyalog indultunk el, hátizsákban cipelve a minimális felszerelést, és a falu meg-megsüllyedt, víztócsás járdalapjain könnyebben juthattunk el a falu északkeleti szélére, de onnét az elkerülhetetlen földút következett, amelynek az ilyenkor kialakult sártengerében a kerékpár gumija és sárhányója között, különösen pedig az első fék mögött annyira összeállt a növényi törmelékes sár, hogy az ágacskával, késsel, spaklival történő tisztogatás is csak ideiglenes eredményt hozott. Ha tehát tehettük, ilyenkor gyalog indultunk el, vagy útközben beadtuk valahová a kerékpárokat, de ha más mód már nem volt, tisztogatva, tolva cibáltuk ki a bicikliket a lelőhelyre. Ilyenkor megváltást jelentett az ásatás környéki hepehupás, mocsaras legelő, ahol még akár a kerékpáron ülve is lehetett óvatosan haladni. Természetesen ugyanez volt a helyzet akkor, ha a száraz napot eső zárta, mert kénytelenek voltunk hazáig tolni-vonni a sokszor beállt kerekű kerékpárokat. Munka végeztével a szerszámokat meg a kitüzőkarókat a munkások sekélyen elföldelték, a külön-külön bandázsolt és átkötözött koponyákat, valamint az antropológus módra becsomagolt csontvázakat a munkások és a magunk kerékpárjára aggatva szállítottuk a faluba. A lelőhelyen a - mintegy Patay felfedező buzgalmát jutalmazandó módon véletlenszerűen előkerült - bodrogkeresztúri kultúra temetőjének (vö. Patay 1975.) földdel tele kiemelt s becsomagolt nehéz, de törékeny edényeit legtöbbször a hátizsákban cipeltük haza gyalogszerrel. Enyhhelyünk nem volt, ezért ha esni kezdett az eső, ki-ki felvette a maga esőköpenyét: a régészek a vastag vízhatlanított vászon, csuklyás „múzeumi” viharkabátjukat, a többiek leginkább a vékony nylonköpenyeket, s vártuk, amíg eláll. Ha sokáig esett, és vízmedencévé vált a szelvény agyagos altalaja, akkor feladtuk a további munka reményét, s a kerékpárokat tolva, a hátizsákot cipelve, elindultunk hazafelé. Természetesen az ilyen utakat számszerűen nem ismertetem, de mindennaposak voltak még a motorizált szezonokban is, mert a faluból gyakran indultunk el gyalog, megkímélve magunkat a nehéz motorok sárban cibálásától. 1962 őszén október 13-ig folyt a feltárás, s már ekkor kialakult a későbbi évek munkamegosztása: mindhárman bontottuk a sírokat, Pista fotózott, naplót és sírleírásokat készített, András rajzolt, én meg csomagoltam, illetve Pistával mértem. Nemcsak a gördülékeny és érdekes munka, hanem a humorral tűrt nehézségek is baráti kompániává egyesítettek minket, s ezért fogadtuk örömmel Pista elhatározását, hogy 1963-ban már együtt fogunk kezdeni. Itt essék szó arról is, hogy a GPS előtti világban milyen nehézségeket okozott a lelőhely rögzítése olyan pusztában, mint ahol a Kónyadomb állt, ahol semmiféle bemérési lehetőség nem volt. 22
