Istvánovits Eszter (szerk.): A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 51. (Nyíregyháza, 2009)
Történelem, helytörténet - Ulrich Attila: Szervezkedés és katonai tevékenység a Wesselényi-mozgalom korai szakaszában
Ulrich Attila 1670-nel kezdődően, és lényegében az 1711 -ig tartó időszakban - főleg annak elején - gyökeresen átalakult a magyar birtokstruktúra, ami elsősorban a középnemesség létalapját tette bizonytalanná. Az átalakulás azt jelentette, hogy az évszázadok óta megszerzett, birtokolt földet, rétet, szőlőt más birtokosnak adták. A területek nagy része csak hosszú pereskedéssel, kegyelemmel kerülhetett vissza eredeti tulajdonosához. Az ingatlan mellett az ingóságot is elkobozták, így nemesi családok - főleg nők és gyerekek, mivel a családfők bujdostak, harcoltak a nemzeti ügy érdekében vagy éppen börtönben ültek - tömkelegé vált földönfutóvá rövidebb-hosszabb időre. Az elkobzások első szakaszában, 1682-ig a császári és királyi udvar számára koboztak, és a lojális embereknek, később pedig a pénzzel rendelkezőknek osztogatták a hirtelen megszaporodott földet. 1682 után Thököly kamarája ennek éppen az ellenkezőjét tette, bár nem állt a rendelkezésére olyan hosszú idő, hogy minden folyamatot megfordítson. Thököly felső-magyarországi fejedelemségének bukása után ismét nagyobb elkobzási hullám indult 1686-ban, majd 1697-ben, a hegyaljai felkelést követően. A sort végül a Rákóczi család vagyonának lefoglalása zárta 1701-ben, amivel véget ért a magyar történelem egyik legnagyobb gazdasági kihatású - mégis elfeledett — korszaka. A birtokelkobzások kihatására - úgy véljük - elegendő példa, hogy a Fejedelemnek még a Rákóczi-szabadságharc idején is sok munkát adott a 20-30 évvel korábbi elkobzásokkal kapcsolatos panaszoknak az elbírálása (és az igazságtétel). Az 1670-ben kezdődő tömeges elkobzások gazdálkodásban okozott kártételei, azok volumene és negatív hatása a XVII. század végi magyar gazdaságra, ténykérdés. Nem kell sok példát felhoznunk, hogy ezt az állítást indokolni tudjuk. A gazdálkodás szempontjából elegendő a legnagyobb haszonnal kecsegetető szőlőművelés nagyságának, és a szőlőknek a parlagosodására utalnunk (Ulrich 2003. 161-163.). A fent vázolt okok miatt fontosak, sőt a korszak társadalom- és gazdaságtörténetének kutatása szempontjából nélkülözhetetlenek azok a listák, amelyeket a Szepesi és a Magyar Kamarák készítettek az összeesküvésben vagy a vallási ellentétekben, a németellenességben szerepet játszó résztvevő személyekről. Több névsor is rendelkezésünkre áll az 1670-1683 közötti időből, melyekből a Wesselényiféle szervezkedésben, később a bujdosó (kuruc) mozgalomban részt vettek birtokainak elkobzásáról kapunk képet. Továbbá vannak olyan listák, amelyek a perbe fogottak névsorát közük, legtöbb esetben „bűneik” megnevezésével. Ezek a névsorok a kamara kimutatásaiban szerepelnek, és - véleményünk szerint - lényegében a tanúkihallgatások utáni, de még a tényleges perek előtti állapotokat tükrözik. Több lista átnézése után arra a következtetésre jutottunk, hogy ezek sok esetben még nem lezárt vizsgálatok (mivel legtöbbjük piszkozat), ugyanis nagy különbséget tapasztalunk a ténylegesen elkobzásra ítéltek és a perbe fogottak száma között. A névsorokban a kamarai ügyészek a tanúvallomások alapján rögzítették azokat a tételeket, amelyek büntetendő cselekedetek voltak. Az így lezárt aktákat küldték tovább a vizsgálóbizottságnak, amely ítélkezett, kegyet gyakorolt vagy büntetett. A jelentős különbség a bűnösnek talált személyek és a ténylegesen birtokelkobzásra ítélt nemesek között több okból is adódhat. A bűnösök között sok volt a végvári katona, végvárak közelében élő „polgár”, nemes vagy éppen falusi pap, akiknek valószínűleg nagy vagyona, elkobozni valója nem volt. Az is nyilvánvaló, hogy többen megváltották a szabadságukat a vádemelés és a tényleges döntés közötti időben. A rendelkezésünkre álló eddigi források alapján kijelenthető, hogy az elkobzásra ítélt birtokosok száma ténylegesen nagyobb volt annál a 78 „főbűnösénél”, akiket a Rottal-bizottság teljes vagyonelkobzásra ítélt. A „bűnösök” között egész települések (Tokaj, Tárcái, Tállya, Nyírbátor, Ecsed mezővárosai stb.) és helyőrségek (Szendrő, Ecsed várai) szerepelnek, amelyek igencsak megnövelik a perbe fogottak számát. Sőt, ezen túlmenően a mozgalomban részt vett katonaelemek (hajdúk, 270
