Istvánovits Eszter (szerk.): A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 51. (Nyíregyháza, 2009)
Néprajz - D. Rácz Magdolna: Adatok az Észak-Tiszántúl népi táplálkozásához
Adatok az Észak-Tiszántúl népi táplálkozásához A borjúból általában pörköltet vagy sültet készítettek, a lábszárból kocsonyát. A marhahús fogyasztása esetleges volt. Az étkezés rendje Az étkezés rendje a gazdasági munkák idején és télen eltérő volt. Nyáron a pitvarban, télen a házban ettek. Ha vendég érkezett, mindenkor a szobában terítettek. Nyáron a legtöbb családban napjában háromszor ettek. Ha a mezőn voltak, reggelire szalonnát vittek kenyérrel, akinek még volt, az esetleg egy darab kolbászt. Ha otthon voltak, kávét, tejet, teát kenyérrel, pirítással, sült szalonnával vagy épp köménymagos levest fogyasztottak. Délben mindig főtt étel volt. A mezőre szilkében vitték ki. Kerekfejű fakanállal öten-hatan ettek egyszerre belőle. Leggyakrabban krumpli, habart paszuly, habart kása levest és valamilyen tésztás ételt készítettek. Ilyenkor este gyűlt össze a család. Általában a déli maradékot ették meg. Télen az étkezés rendje némileg átalakult. A legtöbb családban kétszer étkeztek. Ha reggel ettek - többnyire kávéba aprított kenyeret vagy zupát (köménymagos levest) —, akkor délben volt a közös étkezés. A felnőttek asztalhoz ültek, a gyerekeknek külön terítettek a „macskaasztalnál”. A kis asztalon, a hokedlin, a küszöbön vagy a földön ülve ettek. A 8-10 éves gyerek, aki már dolgozni tudott, az asztalnál kapott helyet (BIM Adattár 63-82/42 N). Az asztalfőn a gazda ült, hozzá legközelebb a legidősebb gyerek. A gazdaasszony nem evett az asztalnál, hanem miután feltálalt, a kisszékre ült, és ott evett. Vasárnap igyekeztek minél jobb ételt tenni az asztalra. Az étkezés húslevessel kezdődött. Volt főtt hús, sült hús és valamilyen sült tészta. Hétköznapokon általában egyszerű abroszt tettek az asztalra. Az ételt gyakran abban az edényben tálalták, amelyikben megfőtt. A leveshez mindenki külön tányért kapott, de a tésztás ételt egy tálból fogyasztották. Később már csak a gyerekek ettek egy tálból. Az ételt a háziasszony szedte, először a férjének, aztán a gyerekeknek. Vizet mindenki egy közös bádogpohárból ivott, később ezt a vizespohár váltotta fel. Külön pohár csak a bornak volt odakészítve. A vendég mindig kapott külön poharat. A módosabbaknál mindenkinek jutott külön tányér és pohár. Ünnepnapokon díszes terítő került az asztalra. Ilyenkor a tisztaszobában terítettek. Az ételt a főzőedényből tálalóedénybe szedték, így tették a család elé. Előkerültek a díszesebb tányérok és a nem mindennap használt evőeszközök. Boroskancsót és poharat tettek az asztalra (Szalontai 1984. 191.). Ez az étkezési rendszer a századfordulón az egész magyar lakta területen szokásban volt. A XX. század első felében is rendszerként figyelhető meg (Kisbán 1997. 547.). Ez némileg változott a nyári uzsonna — szalonna, zsíros-lekváros kenyér, gyümölcs — bevezetésével. Összegzés Ha megvizsgáljuk az Észak-Tiszántúl hagyományos népi táplálkozását, és összevetjük a környező tájak táplálkozáskultúrájával, megállapíthatjuk, hogy tökéletesen illeszkedik azokhoz, sokszor csupán terminológiai eltéréseket figyelhetünk meg. Természetesen az eltérő éghajlati, mezőgazdasági viszonyok, esetleg vallási szokások színesítik a képet. A XIX. században és a XX. század közepéig jelentős szerepet töltöttek be a táplálkozáskultúrában a gyűjtögetett növények. Erdő, mező fontos vitaminforrásokat és gyógyító növényeket kínált azok ismerőinek. Az ínséges időkben az emberek rá is kényszerültek e források kihasználására. Ma a szegény emberek székfüt, bodzát és makkot gyűjtenek eladásra. A gyógynövény készítmények újra divatba jöttek, de ezeket a zöld patikákban, drogériákban szerzik be a fogyasztók. A gombákat is egyre kevesebben ismerik, ezért fogyasztás előtt gombaszakértővel nézetik meg. 223
