Istvánovits Eszter (szerk.): A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 51. (Nyíregyháza, 2009)
Néprajz - D. Rácz Magdolna: Adatok az Észak-Tiszántúl népi táplálkozásához
D. Rácz Magdolna a vakaró. Más adatok szerint a vakarót madárformájúra készítették, és a gyerekeknek adták, ahány gyerek volt, annyi vakarót készítettek. Másutt ez volt a kolduscipó vagy kukuca, és a koldusnak adták. A tirpák asszonyok a kenyér tésztájából bobájkát sütöttek, és megszárították. Amikor piaci napokon nem volt idejük főzni, ezt gyorsan forró sós vízzel vagy tejjel megöntötték, mákkal, túróval, mézzel ették. Böjti napokon reggelire kávéval fogyasztották (Bodnár 1997. 18.). Szamosszegen is szokás volt a maradék tésztából babájkát sütni. A megszárított tésztát zacskóba rakták, a mezőről hazatérve gyors étel készült belőle. Forró vízzel leöntötték, tejfölös túróval, sóval ízesítették (Balogh 1986. 72.). A legtöbb helyen lángost is sütöttek. A lángos tésztáját az anyatésztából vették el. Akkorára nyújtották, mint a sütőlapát, szalmaszállal megszurkálták, hogy a levegő kimenjen belőle. A lepényt, a vakarót, valamint a lángost valamennyi környező területen készítették több-kevesebb hasonlósággal. Eltérés figyelhető meg azonban a lángos sütésének idejében. Míg Bátorban és környékén általában a kenyér előtt sütötték, addig Hajdú-Biharban a kenyér kiszedése után sült (Varga 1993. 121.). Reggelire kapta a család, tejfellel és kaporral, füstölt szalonna zsírjával megkenve szívesen fogyasztották. Míg a kenyér sült, a gazdaasszony kimosta a teknőt és rendet rakott. Ha a kenyér megsült, kivették a kemencéből, és a kemence szája előtti tőciken vagy tiszta abrosszal letakart lócán hagyták kihűlni. (A reformátusok ekkor mosták le a tetejét vízzel.) Kihűlés után a kamrában lévő polcra vagy zsákokra állították, vagy ha kamra nem volt, a padlásra vitték fel. A megszegett kenyér ruhába göngyölve a kredencbe vagy gyékény kenyereskosárba került. Általában az öregek vagy a családfő, ritkábban a gazdaasszony szegte meg. Szegés előtt még református családoknál is keresztet rajzoltak rá (Varga 1993.120.). A katolikusok pedig előtte imát is mondtak: „Jöjj el Jézus, légy vendégünk! Áldd meg, amit adtál nékünk!” Ha a kenyér leesett, felvették és megcsókolták. Volt, ahol azt tartották, hogy valamelyik családtag ilyenkor éhezik (BIM Adattár 45—71/44N). Vágott felével nem volt szabad kifele fordítani, „mert elhagy bennünket.” „Soha ne hagyjon el bennünket az Isten, és mindig legyen kenyerünk.” „A kenyér Isten áldása, Isten teremtette.” Vigyáztak is nagyon rá, soha sem pocsékolták. Ha már nagyon megszikkadt, akkor megpirították, de előbb nem. Azt tartották, „sír a kenyér, ha pirítják.” Ha elfogyott a kenyér, kértek kölcsön, de igyekeztek nagyobbat visszaadni. Esetenként kovászt is adtak kölcsön, de szégyelltek kérni, mert azt mondták, hogy csak a rest asszony nem tesz el. A kenyérsütés napján rendszerint törtpaszuly volt az ebéd. A kenyér a vidék népi táplálkozásában nagyon fontos szerepet töltött be. A kenyeret fogyasztották magában, zsírosán, lekvárral, sóval, tejfellel stb. Ették szalonnával, hússal, főzelékkel, levessel egyaránt. Úgy mondta a szólás: „Ha kenyér van, minden van.” A kisgyereknek 7-8 hónapos kora körül adták először, de csak a felső haját, hogy az ínyét erősítse. Egyéves korában már mindenhez ehette. Az emberi életben betöltött szerepére mutatnak rá az alábbi hagyományok. Az új kenyér sütése a családban ünnepnek számított. Ekkor mindenki otthon tartózkodott. Amikor a kenyér kihűlt, a gazdaasszony keresztet vetett rá, és mindannyian megcsókolták. Ezután mindenki kapott egy szeletet, amelyet úgy, soványan fogyasztottak el. A pásztoroknak újévben cipót sütöttek. „Minden jószágtul egy hat kilós kenyeret kellett adni” (BIM Adattár 61—82/145N). Ha valaki meghalt, a sírásókat búzacipóval kínálták. A templomi esküvő után, mikor a menyasszony a kapu elé ért, a kezébe adtak egy búzacipót. Megcsókolta és egy ideig a kezében tartotta. Majd bevitte a házba. Ha új házba költöztek, először a kenyeret vitték be, hogy „az Isten soha el ne hagyja tőlük.” A karácsonyi cipó morzsáját összegyűjtötték és az állatoknak adták. Gyógyításra is használták, úgy tartották jó a bélhurut ellen. 212
